Gyászbeszéd a kultúra fölött

Az a baj, hogy Orbán temetni sem tud igazán, mint ahogyan semmit sem. Ha kikerül a csatatérről, ami a köznapok, akkor is füstölgő ágyúcsövek közt lófrál. Orbán nem tudja díszbe öltöztetni a szívét, nem tud érdekek nélkül nézni semmire, Orbán halottai is sakkfigurák, az Isten óvjon meg mindenkit attól, hogy a hullája fölött gyászbeszédet tartson. Bár biztosan akad olyan, aki már csak azért is érdemesnek tartaná a kínhalált, hogy vele ez megtörténhessék, mert nem vagyunk egyformák egyáltalán és pláne.

Mert viszont, ha Orbán búcsúztatja az embert, olyat kaphat, mint a néhai Fekete György tegnap, akivel – mint megtudtuk – együtt is gyalogoltak meg nem is, olykor visszanéztek, de hogy épp melyikük és kire az bizonytalan volt. Ezen kívül meneteltek valami kétes, gomolygó massza felé, ami a jövő, turulszárnyon ringatózó isten tudja, micsoda, de szép és emelkedett, mint a rosseb. Ide meneteltek ezek ketten, míg Fekete György élt, most viszont Orbán már egyedül menetel, olykor visszanéz.

Mindezek után jött el a megvilágosodás, mikor is megtudhattuk ezt: „A magyar kultúra az a teremtő és megtartó erő, amely nélkül nemcsak túlélni, de élni sem lehet, és talán nem is érdemes…ha gyökeret eresztünk a kultúrában, belőle táplálkozunk, belőle merítjük az ihletet, engedjük kibontakozni, akkor nemcsak megmaradunk, hanem visszaszerezzük, sőt gyarapítani fogjuk mindazt, amit az előttünk járók ránk hagytak.” – Ekkor Nicanor atya jutott eszembe, aki Macondóban elemelkedett az anyaföldtől.

Nem tudom, mért, de láttam, midőn Orbán ereszti a gyökeret a kultúrába bele, de húsz centivel a föld fölött lebegve, eközben fakanállal meri az ihletet, dűtti magába a kultúrát mindeközben, ahogyan levitálva lépnek egymásra a talpai. És eszembe jut az a kép, amit tán egy hete közölt egyik reggel, hogy Magyar Nemzet és Nemzeti Sport, ahogyan ezekből szítta a kultúrát, kijelölte a két orgánummal azt az ösvényt, amelyen a magyar kultúra halad, amelyben a futball a művészet szotyolával fogyasztva.

Meg a koviubi. De bármely meglepő, ezúttal nem azon óhajtok élcelődni, hogy miniszterügynök elvtárs, faragatlan tuskó lenne, hanem azon hullatom könnyeimet, hogy mi az a kultúra, ami ez alkalommal piedesztálra emeltetett, amelybe eregeti a gyökereit. Mert ugyanis épp harc van e téren is, kultúrharc, mint tudjuk nagyon jól, amelyben az SZFE az új ellenség, mint a napok történései is mutatják, s amelyről Kálomista Gábor mondta ki az ítéletet még a tárgyalás előtt. Tőle is kértek valamit majd egyszer.

Kálomista azt mondta, az SZFE nem művészképző, hanem ideológiai átnevelőtábor, egy liberális fészek, amely ebben a formájában megérett a pusztulásra, és el is fogják pusztítani. Nem azért, mert Kálomista ezt mondta, hanem, amiért és amit a kedves vezető a kultúráról gondol. Ő a kultúráról azt gondolja, hogy Trianon, pátoszosat, hazasiratót és borgőzös magasztalót álmodik, barna masszát gondol, ezeknek a kultúra Takaró előadásában erkölcsi feladat, szakrális cél néha visszanézve.

Mondom, levitálnak, fönnakadt szemmel nézik Szűz Máriát a mennyek bejáratánál, Szabolcska Mihály mosolyog, és Horger Antal sem érzi magát túl rosszul. Ilyeneket indul terjeszteni Vidnyánszky az ekhós szekereivel, úgy megyünk ki Európából, hogy ezúttal vissza sem nézünk, meg sem állunk a kipcsak sztyeppékig. Csakhogy ez tragédia. Ezek pedig ülnek a pénzhalmuk közepén, és eltelten mosolyognak, na, megint visonganak a libsik, így örülnek a dúlásnak, és leköpik Esterházyt.

Isten, haza, család, nemzet, szent korona, bor, búza, futball, háború, snapszli, kakastoll. Efelé menetel a kedves vezető kultúrája, ebbe eregeti a gyökereit, de ezt is tudjuk időtlen idők óta, csak most hirtelen összesűrűsödött az élet. Vagy a halál. Orbán beszélt, és dögletes lehelete volt, holott voltaképp semmit nem mondott. Tegnap fölfedeztem a közte és a szomszéd Józsi közti hasonlóságot vagy egyezést, és újólag bizonyságot kaptunk reá. A szomszéd Józsinak is bugyborékolnak dolgok a fejében, de soha nem találja hozzá a szavakat, mert nincs neki olyanja.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
1 hozzászólás “Gyászbeszéd a kultúra fölött
  1. hj szerint:

    „Ő a kultúráról azt gondolja, hogy…” Szerintem még ennyit se. Ez csak a rizsa. Annyit gondol a kultúráról, hogy József Attila egy arrébb tolandó szobor. Lovasberényig! Oszt jónapot!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!