A mútt héten véget ért a karantémum, és lehetett jönni a zoviba. Éppen ideje vót, má aszt se tuttam, micsinyájjak, má majdnem megtanútam olvasni. Ígyhogy irni tudok, olvasni meg nem, eszt sokan nem értik, énse. De anyit beszétek a tévébe valami Vasabértról, hogy mennyi sokszép verset írt a nemzetrő, hazáró, hogy gondótam, megtanulom az olvasást. De akkor monta a Cili néni a tévébe, hogy lehet menni a zoviba má, de csak óvatossan. Mentem is, csak a zapu meg az anyu nem ment a dógozóba valami miatt, sokat sutyorogtak a konyhába, a zanyu sirtis sokat, hogy mi lesz velünk nagymama, pedig a nagyi ott se vót, montam má, hogy meghat a szepszisbe a kórházba.
Mentünk a zutcán a zoviba, mindenkin ijen maksz vót, rajtam is, hogy alig kaptam a levegőt, de asztán odaértünk és lelehetett venni, jó vót. Örűt az Ibojnéni is, a dadus is, a Pityu is meg a Kisböske is, monta az Ibojnéni, hogy meséjjünk, micsinyátunk a karantémumba, de senki semmit se tudott mondani, micsinyátunk vóna, unatkosztunk. Montam neki, hogy majnem megtanútam olvasni, hogy tuggyak olvasni Vasabértot, örűt az Ibojnéni ennek nagyon, és aszonta, ha télleg megtanulok, ad nekem Vasabért könyvet, mer neki van nagyon sok. Asztán monta, hogy na kinek lessz a születése napja, de nem tuttuk, és monta, hogy kis buták, háta a minielnök bácsinak.
Hogy mijen jó is most, hogy vége a karantémumnak is, a minielnök bácsi születése napja is lesz, meg pláne pümkösd. Kérdeszte, tuggyuk-e, mi az a pümkösd, de senki se tutta, erre monta, hogy a szenlélek megy a mennybe akkor, mire a Pityu kérdeszte, hogy mi az a szenlélek, lufi vagy röpülő, és má mehetett is a sarokba. Rendbe jött az Ibojnéni. Amikó utojjára láttuk, habzott neki a szája, ahogy vitte el őtet a mentő, mostmeg csak vihogott, pont úgy, minda Kisböske, valamit csinyáhattak vele a doktor bácsik a karantémum alatt, de mindeggy. Monta most, hogy rajzolunk a minielnök bácsi születése napjára, asztán eküggyük neki, majda a képviselő bácsi eviszi neki.
Az, amejik a pöttyös labdát meg a zimakönyvet is atta nekünk, meg evitt miket a migráncsnézőbe a kerittéshöz. Adott az Ibojnéni pappirt meg ceruzát, hogy rajzojjuk le, mit adott nekünk a minielnök bácsi. A Kisböske csak űt ott, meg nézett, és kérdeszte az Ibojnéni, micsinyál, mér nem rajzol semmit se, mire monta neki, hogy ő nem kapott semmit a minielnök bácsitó, nem tud mit rajzóni. Monta az Ibojnéni, hogy akkor rajzojjon virágot, az is jó lessz. A Pityu tankot rajzót, mer mindig aszt rajzol, de az Ibojnéni most nem szitta megezér mind máskor, sőt, aszonta, hogy annak bisztos örűni fog a minielnök bácsi nagyon, mert a tankot aszt szereti.
Én se kaptam semmit a minielnök bácsitól, nem is gondótam róla semmit se, amikor legutóbb a tévébe láttam, úgy nézett ki, mind egy ürhajós a fehér ruhájába meg a makszáva, úgyhogy rajzótam egy ürhajót, és az is jó vót. Amikor ekészűtünk, az Ibojnéni összeszette a pappirokat, összerakta, átkötötte nemezeti színü szalagga, meg masnit is rakott rá, hogy így küggyük el a minielnök bácsinak majd. Hogy ügyessek vagyunk, eszt is monta, és vigyorgott furcsán akkor is, és bevett egy gyóccert. Pont ekkor jött meg a papbácsi a szoknyájába, hogy akkó most beszégetünk a pümkösdrő, és a Pityu monta is egybő, hogy ő tuggya, mer az, amikó a szenlélek ürhajós lesz.
Elilút az Ibojnéni feje ekkor, nem is vigyorgott má furán, és bevett még egy gyóccert, hogy monta is neki a dadus, pihenny le, Ibojám, így monta neki, meg aszt, hogy lélegezzen nagyon. Gondótam, na, csak az kéne, hogy megin evigye a mentő, de a papbácsi is lenyugtatta, hogy nincsen bajj. Nem is vót, csak ekezdett meséni Jézusró, atyáró, fiúró, hogy megzavart teljessen, a Kisböske is úgy etátotta a száját, hogy kifojt a nyála, a Pityu se bírta tovább, hogy vihogott, a papbácsi meg véletlenű ráburitotta a kávéját a rajzokra, amit a minielnök bácsinak készittettünk, hogy az Ibojéni most má sikittott és leesett a székrű. Na mondok, akkó mindeggy, engemet vár a dömperemmegyek.
Vélemény, hozzászólás?