Űrcowboyok

Enyhe malíciával az érzületünkben, úgyis mint velőspacal ízű hányás sárgarépával, illetve hisztérikus röhögés zokogással elegyest, valamint maflásba torkolló lemondó legyintés, vettük azt a közlést, miszerint Szijjártó külügyes és egyben futsalos immár birtokba veszi a végtelen Univerzumot is. De egészen a kezdetekig, ahogyan az ősrobbanás háttérsugárzása vibrál szürkén, és serceg a Kékes típusú televízióban, amitől a jómunkásember elszontyolodik, hogy mi van má’ megin’. Mert nem tudja, hogy a végtelent sugározza neki a Kékes típusú televízió, meg ezután majd a Szijjártót a Göncölökből.

Szijjártó külügyes tudós emberekkel folytatott videocsevejen elébe ment az értetlenkedő kérdéseknek, és megvilágította a magyari ember csavaros észjárását, mondván: „Felvetődhet a kérdés, hogy lehet, hogy egy külügyminiszter foglalkozik az űrrel kapcsolatos kérdésekkel. Erre az a válaszunk, hogy mivel az űr Magyarország határain kívül található, ezért külügyi kérdés”. – Lehet, hogy mikrofon mellé még hozzá tette, bakfitty, vagy hinnye, vagy más, hasonló falvédős igazságokat, majd hallva az elfojtott röhögést, tiszteletet követelt a magyaroknak. Más nemzet fia nem tudta volna ilyen frappánsan előadni a debilt, csakis ő.

Aztán desszertnek berendelt három tucat nagykövetet is szájukban citrommal, nyakukban piros-fehér-zöld masnival, fülük ropogósra sütve. Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, fájása édes hadd fájjon, ahogyan látom, midőn Szijjártó, világűrért felelős külügyes meggörbül a térrel együtt, ideje lelassul, és elemlámpával keresi a biztosítékot egy fekete luk közepén (by: Sheldon). Megverte Szijjártót az Isten ezzel a végtelen űrrel, minket pediglen vele, együtt száguldunk, keressük a sötét anyagot és energiát, Szijjártó taraja lobog a napszéltől, mígnem szembejön a kínai légihíd százmillió maszkkal, mutatva, hogy hazaértünk.

Végtelen okosságok vannak itten, annyi a napkeleti bölcs az ugaron, mint égen a csillag, vagy inkább Svejk hasonlatával, mint Burgban a hercegkisasszony, és első is közülük a kedves vezető. Ő alámerült tegnap a futball és minden más, valamint összes tudományok kapcsolatába, és levonta az egyetlen lehetséges következtetést, miszerint „a magyar futball alapvetően a zseniális megsejtések és ihletettség története, vagyis maga a művészet. A futball maga az élet, igazságos, nyílt sisakos játék, amelyet szabályok mentén vívnak a felek és mindig a pályán dőlnek el a dolgok”. Annyit csak, hogy ezek szerint bundáról nem hallott a lelkem, ahogyan a dedós bölcsesség kijött a száján.

„A futball mindig vigasz és elégtétel volt a magyar ember számára.” – Egészítette ki még a doktoriját, amit a jámbor szurkolók, akik cigányoztak pár napja szerte a nagy Budapesten, megértenek és jó szívvel is vesznek. Sőt, ha Szijjártó beígéri nekik az utat a szíriuszi őshazába egy Szputnyikon, még a kockakövet is felszedik, mint 2006-ban. Mi pedig fohászkodunk atyánkhoz, kérdjük őt, miért hagyott el minket, de nem leljük, hiába, se itt, se Fokföldön se Ázsiába’. Ilyen ez élet, ami a futball maga, amiként a kedves vezető ontológiailag levezette szeretett népének, viszont magyar akkor nem vagyok. Soha se vigaszt, se elégtételt nem éreztem futballt látván. Baj lehet velem.

Felsejlik azonban Szijjártó kül-, és világűrügyes kozmoszos buzgalmának lehetséges oka és indoka, ha eszünkbe ötlik, hogy a Holdon unatkozó milliárdosok már vettek telkeket és piciny hétvégi házakat, így máris látjuk, mi mindent szerezhet ott a Lölő. Sőt, ha belegondolunk, fölvásárolhatja az egész Naprendszert is, szereli majd a gázt a Jupiteren, belépti díjat szed, ha érkezik valami üstökös, ilyenek. A lehetőségek, akár az űr, végtelen és végtelenek, ha pedig léteznek a párhuzamos univerzumok, még inkább. Csak találni kell egy féreglyukat, amelyen át térden csúszva jönnek bocsánatot kérni mindenféle elfajzott tudósok.

Így kell ennek lenni, mert Kovácsmail így akarja. A nemzet levelezője most tudósoknak irkál szerte a világon, felszólítja őket, kérjenek bocsánatot, mert lediktatúrázták a NER-t. Kovácsmail pedig azzal érvel, hogy lám, véget fog érni a felhatalmazási móka, és még csak ki sem végeztek senkit. Sőt, a Nap is süt néha, el se takarták. Pedig megtehették volna, amióta Szijjártó az űrfelelős, vagy csak csettint egyet, és a korong leesik az égről. Ilyen három előadás volt tegnap, amitől az ember nem tudja, sírjon, nevessen vagy lője főbe magát. S ami a legszebb, Cili néni, Kásler és pláne Kósa még csak meg sem szólalt. Mert ha történt volna ilyen, akkor elhervadtak volna a csillagok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum