A pillangó születése

Most, hogy már korán világosodott, és a madarak is visszatértek a normál üzemmenethez, ami az, pitymallat előtt fél órával köszöntik a horizont alatt bujkáló napot, mint valami soha le nem merülő ébresztőóra, s a lehető legpontosabb, mert nem is cézium rezeg bennük, hanem az élet maga, Kovácsné is örült a madarakkal, mert nem a sötétet kellett bámulnia csipás és guvadozó szemekkel, hanem a függönyön átszűrődő sejtelmeket, meg az utat, amit a fény jár be a nem levéstől a tomboló jelenlétig, ahogyan mindent elborít kéretlenül, de egyben parancsolón is, hogy ébredj a valóra.

De, míg a madaraknak semmi gondot nem okozott a kéretlen parancsnak engedelmeskedni, sem a kukásoknak, a kocsmába igyekvőknek vagy a madarak elől iszkoló legyeknek, Kovácsné azzal szembesült, hogy a napból érkező óhajok, miszerint neki kellene látni élni újra, megint és mindig, akadályokba ütköznek, noha semmi torlasz, kerítés, parancs vagy fenyegetés nem meredt előtte, hogy csuklyás szemeit jobbról balra mozdítsa, illetve netán kinyújtsa a kisujját. És nem a selyembe burkolt dámák nyújtózós és kérető lustasága volt ez, hanem a lét elviselhetetlen könnyűsége.

Ezt megérteni nem lehet, fölfogni is alig, átélni sem, ebben benne lehet lenni, akár az iszapban a folyó alján, kiszáradó medrében vagy a tengerek mélyein, a Hold és a sivatag porában meg az összecsukló csillagokban. A légy is, aki Kovácsné arcán futkosott, nem volt tudható, ugyanaz-e, mint a tegnapi, a fia esetleg vagy még a nagyapja, szimbolizálva az örök körforgást, s mivel Kovácsnénak módja nem volt, hogy más Kovácsnék arcán futkorászva fürössze meg a sajátját, a mai fényáradattal, úgy döbbent rá a saját magányára, mint amikor Macondóban elkezdett az eső cseperészni.

Mindent tudunk így hát erről a Kovácsnéról, de csak róla, hiszen Kovácsnék is számolatlanul vannak Isten szent ege alatt, futkorásznak egymás arcán, míg a másiknak nincs ahhoz sem késztetése, hogy a szemével kövesse őket, akár a legyeket. Így élnek egymásban a rengeteg Kovácsnék, egyik a másikban, ez a miénk azonban, ahogyan a fénypászma bemászott a függöny alá, és csillámokat alkotott ott neki, meglátta a pókhálót hatalmasan. Rezgett a fény rajta meg ugrándozott, kötekedett Kovácsnéval, hogy fáradjon oda a kis toll-portalanítójával, és tegye, amit tennie kell.

Igen ám, de Kovácsné nem tudta, mit kellene tennie, emléke sem volt róla, hogy egyáltalán tenni kellene valamit is, vagy, hogy mi az a tevés, vagy cselekvés, mert moccanni sem bírt. Illetve nem is akart. Vagy akart, de mégsem annyira, hogy mozdulattá összeálló akarás legyen belőle. Úgy volt az, hogy az agyából elindította a parancsot a mozdulásra, érezte, ahogyan a parancs először iramlik a keze felé, aztán vánszorog csupán, és végül, mintha mindegy volna, meg is áll. Indította a parancsokat sorban Kovácsné, ott állt a sok parancs félúton.

Parancstorlódás keletkezett, és ugyanígy járt, amikor más irányokat választott óhajtásainak, egyik sem ért célba, ott feküdt tehát Kovácsné tehetetlenül és halott parancsoktól megkötözve, de mégsem érezte rosszul magát, hanem valami különös módon inkább fütyörészett volna, de hát, ezt sem tudott, ám ez sem zavarta egyáltalán. Ebben az állapotban azt vette észre, hogy kezdik őt benőni a halott parancsok foszlányai és nyúlványai, egy stramm ki múmiává alakították Kovácsnét ezek a cafatok meg tekervények, hogy egyszer már csak ki sem látszott belőle, és akkor lett csend e vidéken.

Így nyitott be a szobába egy hét múlva a részeges Várhelyi, aki Kovácsnét nem találva, de mégis kedveskedni akarva neki úgy határozott, hogy ezt a nagy porcicát – vagy mit is – kiviszi az udvarra, amíg a házigazda hazaér. De alig is ért az ajtóhoz, amikor a gombóc a keze alatt mozgolódni kezdett, töredezett a külseje mint a tojás héja, és előbújt belőle egy csudaszép pillangó, akinek különösen ismerősek voltak a szemei. És a részeges Várhelyi leesett állal bődült el, hogy te vagy az Etus? – De választ nem kapott, csak a csillogó szárnyak suhanása hallatszott, ahogy Etus-pillangó keringett, szállt a magasban, hogy megbicskázott rajta a nap sugára is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum