Ma délután majd, amikor a kihalt városban, a néptelen tereken és utcákon olyan élesen süt a nap, ahogyan csak Sartre-nál tud Bouville-ben, Németh Szilárd kézfejével megtörli velőtől zsíros ajkait és állát, majd elégedetten böffent: megcsináltuk. Még tán azt is mondaná, Oszikám vagy kérlek alássan. És mind az összes fideszista és kereszteslovag elégedetten néz ki az ostoba, aljas fejéből, hogy megcsináltuk, azaz bevégeztetett, kivégeztük az országot, juhhé. Ki lehet teljesíteni a fideszizmus építését, amely út az orbánizmus felé, ami maga a tökéletesség, abban majd elhal az állam, és életre kelnek a démonok.
Addig is haladunk a fideszizmus útján, Kádár apánk módján ejtve, külön hangsúlyozva a „t” és „j” hangokat, pattogva egymás mellé téve azokat, mert mi nem bunkó, felcsúti parasztok vagyunk. Nem ám, gumicsizmás világpolgárok a szalonban, és nem azt mondjuk, úttyán, akár egy kocsis, hanem eltartott kisujjal beszélünk. De ez mellékdal, viszont mégis elvezet a következő fejezethez, hogy a felhatalmazási törvényt elfogadva milyen zavartalanul is épülhet a fideszizmus, hogy ez mi is, hogy miben kell élni majd ezentúl, bár eddig is. A fideszizmus, az a falusi fasizmus, ez a budiszagú terror, másképpen a parasztok tobzódása.
Mert nézzünk rá csak Németh Szilárd zsíros szájára, aki organizmus ikonikus alakja a fideszizmusnak görög-római műveltséggel, Kósa a kupakjaival, Kásler a tébolytól lázas szemeivel meg a koszos körmével, a gumigatya szagú Novák nacsasszony, a kotkodáló Szijjártó meg az összes többi. Ezek előtt megszűnnek a gátak, ír egy cetlit holnaptól, és annyi. Lefoglalja a boltodat a válság nevében, börtönbe dug a válság nevében, zaklat az utcán a válság nevében, egyáltalán, azt csinál, amit csak akar, s miközben életlen késsel metéli a torkodat, azt súgja a füledbe kéjesen, hogy csak érted teszem, a bűnös lelkedért. Megégetlek, hogy szabadulj a liberális gonosztól, ami megszállt.
Reggel még úgy-ahogy szabadon ébredtünk, mire a karanténos szobába újra ferdén süt be a nap, egy diktatúrában hajthatjuk álomra elgyötört fejeinket. És nem is ragoznám ezt tovább tisztelettel, hiszen már nem tudom, és utána sem nézek, hogy melyik bölcs ember mondta: ha nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell. Annyit azért még a jövőre nézvést, hogy jól jegyezzük meg annak a dicsőséges százharmincakárhány embernek a nevét, akik ma ezt megszavazzák. Addig is hallgassunk Pilinszkyt Hobo tolmácsolásában: „Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.”
Vélemény, hozzászólás?