Kampec dolores XCVII. – Műveljük legyeinket!

Bélát utoljára az udvaron láttuk, amint a megtalált óra értelmét keresi, a visszakapott és mégis elvett hatvan percét, amivel semmire sem ment, mert a macska is magára hagyta. Ugyan segített neki, hogy hazataláljon a végtelenből, de, bár lehetett akármekkora hatalma, arra nem volt érkezése, hogy az udvart, a falut, az országot és az egész nyüves világot is úgy alakítsa át, hogy Bélának ne fájjon. De ilyet senki nem is kért tőle, mindenkinek az fáj, ami és ahogy jólesik neki, a duplagyűrűsöknek a bütyke, a bádogbánosnak Isten hiánya, Bélának a világ. Az volt a sebe neki, égett meg hevült, és érezte a lelkét, a lázat. Ilyesmire orvosság pedig nincsen is, sőt, a beteg többnyire nem is kérne belőle, ha létezne sem.

Szépen voltunk tehát megint a spleennel, ezzel a kurva spleennel, de mit tehetne az esendő lélek, amikor ködök szitálnak, a hold csak valami távoli derengés, és tényleg, ilyenkor, ha tudna, vonyítana csak az ember, de ilyet ő nem tud, sóhajtozni csupán, és, összébb húzni a kabátját. Pedig már kilenc nap is eltelt a százból, ami Béla sajátos kalendáriumában a telet jelezte november első napjától február utolsójáig, mintha ennek akármi értelme is lenne. Mégis, jó, ha vannak jelzőkarók meg gátak, ha értelmetlenül is. Mert hiába szomorkodik Béla, november elején, hogy jujj, itt a tél, amikor ingujjban napoznak a traktoristák, és hiába örül a tavasznak a márciusi havazásban. Ezekből is kitetszik, a naptár csak cifra nyomorúság, mert az időjárás azt csinál, amit csak akar.

És voltaképp Béla is. Láttuk már, milyen cimboraságban van mindenféle hatalmakkal, macskákkal, Wolandokkal, Budhákkal, hogy voltaképp akadály nem is lenne előtte, ha akarná, de ilyet soha nem is óhajtott, mert az ember nem él vissza a befolyásos ismerősei hatalmával. Akkor traktorista lenne, sőt, egyenesen egyszerűen tébolyult, mint amúgy a világ, de ő Béla volt, aki azért volt ezen a földön, hogy figyelje, s ha lehet, túlélje a földrengéseket, de nem elrendelésszerűen, hanem, mert így alakult, ezt dobta a gép. Van, aki csak néz, mások ordibálnak vagy kinyomják a szomszéd szemét. Meg különben is, Béla határozottan öregedett, nézni sem akart már csuklyás szemekkel, csak lenni, Malacka, Micimackó és az örökkévaló módján, esetleg kisnyúl.

Arról volt szó voltaképp, hogy gyorsult az idő, a telek száz napja huss, szempillantás alatt odalett, a nyarak meleg sóhajtások voltak csak, és ilyen örvény volt az élet, ahogyan bucskázott alá benne minden, nyelve el a valóságot, de újat nem kínálva helyette sohasem. A kavargás közepe a Nirvana maga volt, csak azt kellett eldönteni, határozni róla, hogy él-e az ember a szíves invitálásával, mert azt elfogadni nagy döntés és vissza nem fordítható. A macska tudta ezt, és volt annyira önző, mert élvezete Béla társaságát, ezért itt tartotta még, és nem varázslással, hogy ájn, cváj, dráj, ahogyan ezt megszokhattuk tőle, hanem fütyölni kezdett, és egy zenekar volt a szájában, komplett hangüzem, amit Bélára szabadított, hogy ne menjen ő sehová, és ne is akarjon.

Nem is ment, nem is akart, nem is tudott volna. S nem azért, mert láncok béklyózták a földhöz, hanem, mert dolga volt, mégpedig az, hogy gondoskodnia kellett a legyéről otthon. Évek óta élt a lakásában, ki nem ment volna a szobából soha, hiába a tárt ablak és a hívogató napfény meg vízcsobogás odakünn, ő, a légy mindig konokon maradt, mindig visszafordult a szabadságtól, pedig nem is volt fogoly. És most, hogy közelített a tél, Bélában felötlött, hogy valami élelmet kell készíteni neki, szem kockacukrot, penészes parizert, amit kiváltképp kedvelt, hogy a tavaszig kihúzza valahogyan, s lehetőleg jól és elégedetten. Ilyenek jutottak eszébe a macska fütyölésétől, és ő tudta ezt, a bajuszos mókamester, mert ismerte a lélek esendőségét és naivságát is.

Így irányítgatta a macska Bélát, illetve az egész világot, finom kis utalásokkal, hangulatok adagolásával, mert Reviczky tanítvány volt, ezért pipázott is meg mulatott, így nézte a se jó, se ferde világot, meg tekintett a végtelenbe. – Hervad már ligetünk. – Bökte oda Bélának, sőt. – Díszei hullanak. – Ezt sutyorogta, de ez már túlzás volt, mert Béla fejében a légy járt csupán, hogy milyen rég látta, hogy lehet, hogy szolgál az egészsége, ilyenek. Úgyhogy a macska túllőtt a célon, nem, hogy kirángatta a feledés örvényéből Bélát, hanem olyan erőt tett belé akaratlan, hogy ő már szaladt is, rohant csontjait meghazudtolva, haza, a légyhez, bevallani neki, sajnálja, hogy oly rég nem diskuráltak és lapogatták meg egymás vállát. Semmire sem vágyott jobban épp, és pont jól volt ez így.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum