Kövér pedellus-népbíró elvtárs

Hadházy táblája “A lónak a faszát” felirattal maga volt a rózsaszínű kifestőkönyv, egy kamaszlány naplója ahhoz a mocsokhoz képest, ami Kövér pedellus szájából mostanság folyik bőven és lankadatlan. Nem is a szókészlet, mert káromkodni is tudni kell, nem is a trágárság, hanem az embert állatnak néző mérhetetlen dölyfű ordítás, a hatalmi gőg és a sötétség, ami szavaiból világlik, ez teszi igazán gyűlöletes figurává a hajdani MSZMP alkalmazottat.

Kövér pedellus nem szimplán tuskó, hanem van benne valami éji sötét, a kivégzés végrehajtására önként jelentkező aljasság, összességében ilyen népbírói-vérbírói hevület. Ismerjük a népbírói hivatalt, ahol szakképzetlen, jogi végzettség nélküli, ámde a hatalomhoz kellően lojális organizmusok élhették ki szadista lelkük sötét kéjeit, midőn nemcsak halálba küldték a kezük közé került delikvenst, hanem meg is alázták. Ez voltaképp a lincselés hivatalos formája, az intézményesített hörgés.

Kövér pedellus-népbíró elvtársnak mostanság ilyesmihez hasonlatosan habzik a szája, amiben meglepetés nincsen, innentől érteni véljük a köteles kijelentést is. Ez a lényege, ez a habitusa a manusnak, az ilyenek lövik tarkón a kiszolgáltatottakat “Der springt noch auf” felkiáltással, akasztanak a nép nevében sóhajtással vagy köveznek halálra a sivatagban, ez a fajta örök és változatlan, voltaképp az emberi faj ótvarságának archetípusa, csak nem mindenhol nevezik házelnöknek.

Nálunk igen. Tegnap ez az organizmus Gyurcsányról fejtette ki a véleményét, legaljának, senkiházi nyikhajnak, nevezve őt szemben Borkaival, akinek a “magánbűnök körébe tartozó erkölcsi botlása” volt csupán. Engem sem Gyurcsány, sem Borkai nem érdekel momentán különösebben, engem most Kövér pedellus-népbíró érdekel, mint a NER színe-virága, aki így ránézésre fölkötne mindenkit, akinek nem tetszik a képe. Ez már döfi, ezzel már lehet kezdeni valamit.

Különösképp a jelenség érdekel, a hatalmi arrogancia, mert ez minden szinten jelen van. Például hozom kies városomat, ahol, amíg hatalmon lévőnek vélték magukat, hasonló habitussal beszéltek a bevándorláspárti szivárványkoalícióról, pökhendien és lekezelően. Most viszont, hogy a nép kinyilvánította akaratát, miszerint leginkább menjenek a francba, s már hivatalosan is kiesett a kezükből a hatalom, lehorgadt a marha nagy önérzet, elmúlt a melldöngetés. Csúszás-mászás van.

Ez elég alávaló jellemre vall. Arra leginkább, hogy ezek úri lócsiszárok, akik bevernek sárral, más szempontból azok a gyilkosok, akik elfogásuk esetén a leghangosabban visítanak az életükért, akárha malac a böllér kezei közt. Meglenne a szókészletem a kéretlen jellemzésükre, de beérem Sheldon találó, frappáns és mindenféle szempontból helytálló lexikájával, miszerint trogloditák. És azt is értem már, miért ragaszkodnának a feudális társadalmi berendezkedéshez.

Ehhez vannak szokva, ezt verte beléjük az apjuk, de az a rossz hírem van, a nehéz gyerekkorra hivatkozni ugyan megható, de az ítéletet nem befolyásolja, legfeljebb pszichológust rendelnek a börtönben a rab mellé, hogy együtt tűnődjenek a hálátlan embereken, a kajla világon, és együtt morfondírozzanak azon is, hogyan jutottak idáig. Ezt a tegnap jászberényi történések magyarázzák. Tele lett az emberek töke velük egészen köznapian és egyszerűen.

Mókás volt ez a megismételt választás. A jászberényi közönség pár hete azt mondta a helyi Kövérnek, hogy húzzon a francba. Ezt ő tévedésnek tartotta, ismétlést kért, hogy kiderüljön a hiba, a népek viszont még hangosabban mondták neki, hogy elég, lassabban, hogy így hátha megérti. Belátom, hogy az embereket kellene lecserélni, a hiba csak bennük lehet, ez azonban macerás, és a végén egyedül marad az addigi megváltó és csodatévő.

A hála nem politikai kategória, mondta állítólag valamely okosság, ami bölcsességet még annyival toldanék meg, ha nincs miért hálásnak lenni, akkor beszélni sincs miről, és el lehet menni. Nem véletlenül rezonáltam Gyurcsányra, mert a jelek szerint hiába tarja őt Kövér pedellus-népbíró elvtárs senkiházi nyikhajnak, neki mégiscsak van rajongó tábora, míg azonban Kövér pedellus-népbíró elvtársat meg a saját édesanyja sem szereti. És ez már jelez valamit.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
2 hozzászólás “Kövér pedellus-népbíró elvtárs
  1. Czirbus Csaba szerint:

    ….de kár , hogy nem lehet megosztani a nagyközönséggel. Szívesen megtenném .

  2. Remete szerint:

    A kulcs szerintem is a feudális gondolkodás, ami – sajnos – mélyen beépült az együgyű zemberek lelkébe is. Ott van a családok mélyén, a társukhoz vagy a gyerekeikhez való viszonyban: használni őket. Ezt a mentalitást kikoptatni – nem kevés munka lesz! Egyéni és csoportszinten is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!