Harcikölcsön

Domokos László, az Állami Számvevőszék elnöke az ellenzéki pártok szívatása után most megtalálta a lakosságot is. Nem tudni, honnan veszi a bátorságot, az ihletet és a jogi alapot ahhoz, hogy Kiss János esztergályos zsebében turkáljon, de megteszi, mert ez itt a NER, ami csudahely, ahol minden lehet, és annak ellenkezője is, ha a Fidesz érdeke úgy kívánja. Vagy Orbán Viktor úri kedve legfőképp.

Domokos László szerint a háztartásoknak legalább háromhavi fizetésüknek megfelelő megtakarítással kell rendelkezniük baj esetére. Hogy milyen baj, és mennyi az a háromhavi pénz, azt nem lehet tudni. Főleg annak fényében érdekes ez az aggodalom, hogy nem is olyan régen még egy másik megváltó arról értekezett, hogy a magyar háztartásoknak egyenként tízmillió pénzük van a párnacihában.

Ezek szerint a tízmillió nem felel meg háromhavi bérnek, és nem elég a váratlan kiadásokra. Innen is látszik, hogy Domokos László és mind az összes hasonszőrű megváltó, aki a lakosság pénze miatt aggódik, csak a körmét reszelgeti és hülyeségeket beszél egyrészt, másrészt viszont valami sanda szándéka van. Soha nem jelent semmi jót, ha az állam elkezd az alattvalók zsebében turkálni, annak az a vége, hogy nem kér, hanem elvesz.

Ez a Domokos is ilyenről ábrándozik. Azt találta ki, milyen szép is lenne, ha az állam odahatna, hogy az alattvaló bére csak akkor növekedhessen, ha a munkáltató a bér egy részét nem a dolgozónak fizetné ki, hanem egy megtakarítási számlára utalná. Ez volt az a pont, amikor kihoztam magamnak a harmadik kávét, rágyújtottam és eldöntöttem, én innen el nem megyek, ez jobb, mint akármilyen kabaré vagy temetés, díszelőadás, esetleg matiné.

Kiindulási pontként tételezzük azt, hogy Kiss János esztergályos egy hedonista élvhajhász, és a bérnövekményét havonta Guccira, nercekre, szivarokra és reneszánsz festményekre költené. Vagy lovat akarna tartani, vizslákat a vadászathoz, ilyenek. Domokos László azonban nem adná oda a bérét, hogy azt vegyen, amit csak akar, hanem az állam óvó kezei közé terelné. Kiss János esztergályos még csak meg sem szaglászhatná a bankókat, mielőtt kitépik a kezéből, és cseszhetné a szivarjait.

Ennél az ideánál még a békekölcsön is emberségesebb volt a kommunizmusban, mert az adakozás ugyan kötelezően ajánlott volt, de legalább meghagyta a szabad választás illúzióját. A mi Kiss Jánosunknak azonban még ez sem marad, elveszik tőle, mielőtt kézbe vehetné. Orbán Viktor tehát a mesebeli leány, aki hoz is, nem is, ad is, meg nem is. Viszont egy ország általában nem dedó, nem börtön és nem ketrec, ez a miénk viszont egyre inkább azzá válik.

Az állampolgár nem öntudatos, boldog és mosolygós benne, hanem kisded, aki helyett Orbán Viktor gondolkodik, nyalókát ad, ha megérdemli, és megdorgálja, ha rosszalkodott. Ezen kívül nem ő a fontos, hanem a befektető, kevéske bér kell neki Szijjártó szerint, hogy a multi el ne riadjon, Domokos meg helyette takarékoskodna. Mindkét opciónak egy a célja, az állampolgár pénze az államnál legyen, ő dönti el, mire költheti, ha odaadja egyáltalán.

Mert ki tudja, mi lenne a sorsa a dolgozó lecsippentett bérnövekményének Orbán Viktor kezei közt, hogy mivé szublimálódna, stadionná, határon túli szavazattá, óriásplakáttá, vagy akármi is. És mi lenne a garancia arra, hogy Kiss János valaha is hozzájutna a pénzecskéjéhez, mert elég csak a magánnyugdíjakra gondolni, hogy mindent el tudjon képzelni az ember.

Egyébként is minél többet ki akarnak szedni Kiss János zsebéből, mert ez a Domokos arról is ábrándozott, valahogyan oda kellene hatni, hogy a lakosság ne készpénzben tartsa vérének verejtékét, hanem állampapírokban. Mindenképpen meg akarják kopasztani a népeket, ha szép szóval nem megy, lesz róla törvény. Mert finanszírozni kell Orbán Viktor világméretű harcait a sorosok ellen, ilyképp ezek az ábrándok mintegy harci kölcsönként funkcionálnak.

A békekölcsön annak idején szocialista tőkefelhalmozás volt, ez a harci meg kapitalista, olyan rokoni, feudálkapitalista, NER-es, mészárosos. Mindenki döntse el, melyik az alávalóbb. Az egészben azonban nem a lopás újabb, furmányos módjának belengetése a legundorítóbb, hanem, hogy hülyének vagyunk nézve. Olyan organizmusnak, aki már arra is alkalmatlan, hogy eldöntse, mire költi a pénzét. Ez a kommunizmus előszobája, pénz sem kell, az állam majd ad egy kevés zabot, répát, kinek-kinek szükségletei szerint.

Azért csak megkérdem: még most sem akar ordítani senki?

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum