Kirúgom az oldalát

Orbán Viktor tegnap megmutatta a kerítését. Elsőként ehhez siettek Salvinival madárdalt hallgatni, mert szerelmeseknél így kell ennek lenni. Az idő is kegyes volt, kósza óvodás csoportok, de még kószább menekülők egyáltalán nem zavarták a gerlepárt, egymásra léptek hát a talpaik. És ez az idill felidéz bennem egy képet, amely időben ugyan távol, de szellemében nagyon is közel sertepertél, midőn a Duce és az ő cimborája, Führer elvtárs először borultak egymás kebelére.

Ekkor, mint az ismeretes, akit később fejjel lefelé húztak fel holtában, szeretett népe pedig lehugyozta a hulláját a szeretőjével együtt, ugyanígy mutogatta harci flottáját Velencében az ámuló osztrák piktornak, és együtt ábrándoztak egy új Európáról. Később is gyakorta randizott ez a kettő. Elpöfögtek egymáshoz sokszor, aztán, bár a piktor később tanító atyja fejére nőtt, vagy tán éppen ezért, amikor a Führer elvtársat dr. Morell felpörgette szerekkel és be nem állt a szája, a Ducénak tele volt a töke vele már.

Mégis szerették egymást mindhalálig. Golyóval a fejben, fölhúzva meg lehugyozva, és Európa is annyira új volt, hogy rá sem lehetett ismerni a füstölgő romok alatt. Mindez azért jutott az eszembe egyből, mert, mint arról az Origo lelkesen beszámolt – amellett, hogy Orbán Túró Rudit zabált -, Salvini még a levegőben pöfögve tudatta a világgal: „Magyarországra érkezem új Európát építeni.” És lehet, hogy épp fontosnak is gondolja magát, csak úgy, mint a cimborája, Putyinnal a háta mögött mindkettő.

„Európa két vezető politikusának az a célja, hogy egy teljesen más szellemi alapokon álló Európát alakítsanak ki.”
– Ezt is az Origo delirálta, és, mint láthattuk, ezek az alapok a kerítésen nyugszanak annak minden szimbólumával és hordalékával, végső céljuk pedig nem egyéb, mint a dúlás. Az illiberális fasizmus, és sajnálatos módon momentán nincs egy józan és kellően erős hang, amely ezeknek az eszementeknek Ursula módján megmondaná, ha meg kell őrülniük, akkor őrüljenek meg maguknak.

Orbánnak is, meg a haverjának is túlpörög az a rohadt nagy egója, voltaképp egymást is fölzabálnák, mert mindkettő Európa, s későbben majd az Univerzum ormain látná magát méltó helyen. Muníciójuk az otthoni falkákon kívül ehhez nem sok van, de belső használatra mindkettőnek elég is a migráncs-liberalizmus kontra kereszténység zavaros és gőzös katyvasza, a bázis ehhez adott a magyar tanyákon és az olasz déli verőn, amelynek már halovány köze sincs az agyonvert Szerb Antal Olaszországához.

A dolgok így kavarodnak és függnek össze időben és térben, s hogy ehhez újólag eljuthassunk, az őrület mellett kisstílű alakok alávalósága kellett csupán. Orbán például, amikor letarolta egész Magyarországot már, dicsvágya nagyobb vizek felé terelte, és neveltetésének megfelelően eszébe jutott apáinak nótája borgőzös falusi búcsúkról, hogy aszongya „Kicsi nékem ez a ház, kirúgom az oldalát”, és ilyen ösztökékkel találta meg az európai fasisztákat, akik az új eszközök narcisztikus megalomániájához, amit viszont decensebb klubokban nem tolerálnak.

Bangó Margit tolmácsolásából tudjuk, hogy ennek a nótának a morális és kognitív eszenciája megfogható ezekben a rigmusokban, ami szintén a ház oldalának kirúgásához kapcsolódik: „Jancsika, bakacsika, fára húzott nyúzott béka, az én babám lába szára, többet ér, mint Nyíregyháza, hopp ricsi, csicsiricsi, nekünk is kell egy-egy kicsi.” – Ne tessenek röhögni, ez Orbán Viktor nívójának foglalata szotyolával a szájban, demizsonnal a kézben, és így készül Európa meghódítására.

Május 26. Európa ébredésének napja lesz Salvini szerint. Erre gondolt, amikor a kerítést szemlélte, a velencei flottáról ábrándozott, és szerelmesen nézett Orbán véreres szemébe, amelyben dr. Morell szerei tükröződtek. Az ilyenekkel mindkét eszement haza üzent, az egy a tábornak meg a zászlójuknak. Úgy néz ki, ez a stratégia belföldre sikeres, legalábbis nálunk. Az olaszokról még nem tudni, mennyire bávatagok, de bennük is megvan a késztetés a rosszra.

Csak reményleni tudjuk, Európa 26. után nem ezekre ébred, mert, ha igen, Isten legyen irgalmas neki. Bennünket már elveszejtett, de, ha tényleg létezik, nem engedi, hogy egy földrész ájuljon bele az álkereszténység tébolyába, s akkor, de csakis akkor halvány remény marad arra, hogy Magyarországot a bizonytalan, távoli jövőben újjá lehet építeni. Addig, mint tegnap is látszott, kénytelenek vagyunk elviselni, hogy bizonytalan identitású manusok a kerítés mellől menjenek egyenesen a mennyekbe.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum