Kampec dolores LXXXVIII. – Anomáliák

Miután a falu Béla kúrájának köszönhetően, amely gyógymód sörök, borok és mindenféle apróital módszeres nyakalásából állott, így természetéből fakadóan mozgatta meg a gyomortájékot, és mindenki, az összes megalázott és megszomorított alattvaló kiokádta magából a hazugság utolsó cseppjét is, úgy kelt fel a nap, hogy másnap legyen, és az is volt. Szúrt a fény, a kutyák vonyítása egy elnyújtott fülzúgássá vált, és a falu, amely magában, immár száz éve haldoklott, az utolsókat rúgta. Reszkettek a falak, mállott le a vakolat s ahogyan a vereség beismerésének képessége visszatért a lakókba, úgy állt ott előttük az életük, olyan csupaszon és kiábrándítóan, mintha képeskönyvből lépett volna elő, amit szétrágtak a molyok.

A duplagyűrűsök észrevették otthonkájuk szakadását, amely az arcukban folytatódott, szétbarázdálta a valaha selymes bőrüket, vágatokat vájt belé, amelyben megült a por, a végtelen imáktól göcsörtös ujjaik végiben saskarmok nőttek, vastagok és erősek, ondolált, szalmaősz hajuk pedig ziláltan tapadt a fejükre, és az összes falvédő zsírfröcsekes volt. A bánatos szeműek némán nézték, hogy, amint a fiuk nőtt, akképp mentek össze ők, mellük megereszkedett, melegítőjük meghasasodott, s mire a műanyag dömperek kereke elkopott, ott álltak magányosan, kövéren és nagyszájúan, készen állva arra, hogy amint a traktorista uruk halálra issza magát, egyedül nézzenek szembe azzal az élettel, amely eddig semmit nem adott, így el sem vett, csak itt hagyta őket magukra.

Ahogyan megtelepedett a faluban az eddig elfeledett idő, egyszerre gyorsult is fel, s olyan iramban öregedett, használódott el minden és mindenki, hogy félő volt, estére már csak kietlen pusztaság marad a helyén, s hogy ember lakta valaha, arra csupán egy megdőlt fél templomtorony, meg a varjak által előkapart csontok emlékeztetnek majd és néhány hajcsomó. A macska, aki előző életében patkány volt, a következőben pedig házmester lesz, minden további pedig akkor dől el, de vele volt Síva szeme, és látta a világot az első kósza hidrogén atomtól a nagy suttyig bezárólag, amikor minden önmagába roskad vissza, de mégis azt mondta, nem kell félni, és Béla hitt neki.

Inkább, mint a bádogbánosnak, aki nem volt egyéb a bölcs macskához képest csak egy nyomorult cirkuszi mutatványos, és most, amikor megmutatkozott a világ igazi természete, végítéletet kiáltott, félreverte a harangokat, úgy csábítgatta a híveket, hogy kéz a kézben járuljanak az Úr elé, de le sem szarta senki. Ahogyan a fémesen zúgó időben a népeknek hullott ki a hajuk és a foguk, aszalódtak össze vagy fúvódtak fel a gének kérlelhetetlen parancsának engedelmeskedve, amikor rádöbbentek, hogy csupán óráik lehetnek hátra, nem a lélek dolgaival törődtek, hanem láda mélyire süllyesztették a nevetséges kincseiket, mintha a végrehajtó jönne vagy a muszka, és nem a halál.

Ez a fajta nem tanul semmit, viszont nagyon felejt. Egyáltalán, minden kiesik a fejéből, emlékek és örömök, fájdalmak és csalódások, hogy a végén ott maradjon a csupasz rettenet az ürességben, ami előbb jön el, mint a kaszás. És most, hogy kitárulkozott minden az őszinteségnek, mert hazudni nem volt érdemes, a bádogbános is feledte a harangokat, fölrúgta a szenteltvíz tartót, nyakalta a misebort és a sekrestyést hajkurászta vágyaival, mert sejtette, hogy vég lesz, de végítéletet nem. Úgy állt ott pőrén az egész falu kikeveredve a mindennapok hazugságából, mint egy vén, csupasz ribanc, őszintén és gusztustalanul, az összesnek kitüremkedett a szeméből a lelke megülve rettenettel és gonoszsággal.

Béla érezte, hogy ebből baj lesz, nagy baj, a macska viszont úgy nyalogatta a mancsait, mint egy világtalan Buddha, olyan közönnyel és nyugalommal, mert látta az elejét és a végét, amikor valami láthatatlan hullám söpört végig a falun. Az idő reccsenve toppant meg, a toronyóra veszettül köröző mutatói pedig megszelídültek, komótosra vették a járást, majd egy villámcsapás meg is állította őket. A falu, amely a végrettenetben kitárulkozott, visszazárult önmagába, szégyenében függöny mögé bújt, és, mintha nem tagadott volna meg mindent, hazugságba takarózott megint. A macska elégedetten vigyorgott, s hogy megnyugtassa barátját, Bélát, tanárosra vette, és előadást tartott a téridő sajátosságairól.

A görbületéről, amelyet kósza gravitációk olykor kiegyenesítenek. Anomáliák keletkeznek benne – mondta a macska -, s mint láthatjuk, ennyi elég, hogy az emberből kihozza az állatot. Bár – tette hozzá – a civilizáció kiölte belőle a természet változásai észlelésének ösztönét, ahogyan a kutya megérzi a földrengést előre, kiszagolja a halált és a gonosz szándékot. Következésképp – zárta a nagyképű eszmefuttatást – egy patkány közelebb áll Istenhez, mint bármilyen bádogbános, és megerősítésképpen kiköpött. Béla tátott szájjal figyelte, ahogyan megvetően nézeget körbe, és sanda gyanú támadt benne, amely kérdés formájában öltött alakot: – Behemót? – suttogta el, és a macska bólintott csak vigyorogva. Kilenc perccel nyolc óra múlt ekkor.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!