Miután a falu Béla kúrájának köszönhetően, amely gyógymód sörök, borok és mindenféle apróital módszeres nyakalásából állott, így természetéből fakadóan mozgatta meg a gyomortájékot, és mindenki, az összes megalázott és megszomorított alattvaló kiokádta magából a hazugság utolsó cseppjét is, úgy kelt fel a nap, hogy másnap legyen, és az is volt. Szúrt a fény, a kutyák vonyítása egy elnyújtott fülzúgássá vált, és a falu, amely magában, immár száz éve haldoklott, az utolsókat rúgta. Reszkettek a falak, mállott le a vakolat s ahogyan a vereség beismerésének képessége visszatért a lakókba, úgy állt ott előttük az életük, olyan csupaszon és kiábrándítóan, mintha képeskönyvből lépett volna elő, amit szétrágtak a molyok.
A duplagyűrűsök észrevették otthonkájuk szakadását, amely az arcukban folytatódott, szétbarázdálta a valaha selymes bőrüket, vágatokat vájt belé, amelyben megült a por, a végtelen imáktól göcsörtös ujjaik végiben saskarmok nőttek, vastagok és erősek, ondolált, szalmaősz hajuk pedig ziláltan tapadt a fejükre, és az összes falvédő zsírfröcsekes volt. A bánatos szeműek némán nézték, hogy, amint a fiuk nőtt, akképp mentek össze ők, mellük megereszkedett, melegítőjük meghasasodott, s mire a műanyag dömperek kereke elkopott, ott álltak magányosan, kövéren és nagyszájúan, készen állva arra, hogy amint a traktorista uruk halálra issza magát, egyedül nézzenek szembe azzal az élettel, amely eddig semmit nem adott, így el sem vett, csak itt hagyta őket magukra.
Ahogyan megtelepedett a faluban az eddig elfeledett idő, egyszerre gyorsult is fel, s olyan iramban öregedett, használódott el minden és mindenki, hogy félő volt, estére már csak kietlen pusztaság marad a helyén, s hogy ember lakta valaha, arra csupán egy megdőlt fél templomtorony, meg a varjak által előkapart csontok emlékeztetnek majd és néhány hajcsomó. A macska, aki előző életében patkány volt, a következőben pedig házmester lesz, minden további pedig akkor dől el, de vele volt Síva szeme, és látta a világot az első kósza hidrogén atomtól a nagy suttyig bezárólag, amikor minden önmagába roskad vissza, de mégis azt mondta, nem kell félni, és Béla hitt neki.
Inkább, mint a bádogbánosnak, aki nem volt egyéb a bölcs macskához képest csak egy nyomorult cirkuszi mutatványos, és most, amikor megmutatkozott a világ igazi természete, végítéletet kiáltott, félreverte a harangokat, úgy csábítgatta a híveket, hogy kéz a kézben járuljanak az Úr elé, de le sem szarta senki. Ahogyan a fémesen zúgó időben a népeknek hullott ki a hajuk és a foguk, aszalódtak össze vagy fúvódtak fel a gének kérlelhetetlen parancsának engedelmeskedve, amikor rádöbbentek, hogy csupán óráik lehetnek hátra, nem a lélek dolgaival törődtek, hanem láda mélyire süllyesztették a nevetséges kincseiket, mintha a végrehajtó jönne vagy a muszka, és nem a halál.
Ez a fajta nem tanul semmit, viszont nagyon felejt. Egyáltalán, minden kiesik a fejéből, emlékek és örömök, fájdalmak és csalódások, hogy a végén ott maradjon a csupasz rettenet az ürességben, ami előbb jön el, mint a kaszás. És most, hogy kitárulkozott minden az őszinteségnek, mert hazudni nem volt érdemes, a bádogbános is feledte a harangokat, fölrúgta a szenteltvíz tartót, nyakalta a misebort és a sekrestyést hajkurászta vágyaival, mert sejtette, hogy vég lesz, de végítéletet nem. Úgy állt ott pőrén az egész falu kikeveredve a mindennapok hazugságából, mint egy vén, csupasz ribanc, őszintén és gusztustalanul, az összesnek kitüremkedett a szeméből a lelke megülve rettenettel és gonoszsággal.
Béla érezte, hogy ebből baj lesz, nagy baj, a macska viszont úgy nyalogatta a mancsait, mint egy világtalan Buddha, olyan közönnyel és nyugalommal, mert látta az elejét és a végét, amikor valami láthatatlan hullám söpört végig a falun. Az idő reccsenve toppant meg, a toronyóra veszettül köröző mutatói pedig megszelídültek, komótosra vették a járást, majd egy villámcsapás meg is állította őket. A falu, amely a végrettenetben kitárulkozott, visszazárult önmagába, szégyenében függöny mögé bújt, és, mintha nem tagadott volna meg mindent, hazugságba takarózott megint. A macska elégedetten vigyorgott, s hogy megnyugtassa barátját, Bélát, tanárosra vette, és előadást tartott a téridő sajátosságairól.
A görbületéről, amelyet kósza gravitációk olykor kiegyenesítenek. Anomáliák keletkeznek benne – mondta a macska -, s mint láthatjuk, ennyi elég, hogy az emberből kihozza az állatot. Bár – tette hozzá – a civilizáció kiölte belőle a természet változásai észlelésének ösztönét, ahogyan a kutya megérzi a földrengést előre, kiszagolja a halált és a gonosz szándékot. Következésképp – zárta a nagyképű eszmefuttatást – egy patkány közelebb áll Istenhez, mint bármilyen bádogbános, és megerősítésképpen kiköpött. Béla tátott szájjal figyelte, ahogyan megvetően nézeget körbe, és sanda gyanú támadt benne, amely kérdés formájában öltött alakot: – Behemót? – suttogta el, és a macska bólintott csak vigyorogva. Kilenc perccel nyolc óra múlt ekkor.
Vélemény, hozzászólás?