Öten ültek a folyosón, öt riadt tekintetű ember, négy öltönyös-elegáns, meg egy melegítős. Ilyen rulettos melegítő volt rajta nemzeti színekben, és egy nejlonzsákot szorongatott. Viszont mind az öt egy ajtót nézett, amely mögül valami éktelen üvöltés volt hallható, fejhangú ordítás és tompa puffanások sikolyokkal fűszerezve, mígnem egyszer csak nagy csend lett.
Föltárult aztán az ajtó, és egy félig eszméletlen, vérző fejű embert vonszoltak ki a szobából. Fekete cipője orra csíkot húzott a járólapra veres vércseppekkel fűszerezve. A folyosó végén kinyitották az utcára nyíló ajtót, a két fogdmeg pedig, aki eddig húzgálta az ernyedt testet, meglóbálta azt, és kihajította, csak úgy puffant. Az egyik öltönyös elborzadva súgta oda a másiknak, hogy alig is hallatszott.
– A holland nagykövet volt az. – és néztek egymásra, mi van itt, mi történik, hová kerültek.
Közben takarítónő érkezett vödrével csörömpölve, sikálta a fekete csíkot és a vércseppeket, csinos otthonkája kurta volt, kilátszott a térde kalácsa, s ahogy ránézett az öltönyösökre, merészen kigombolta azt az otthonkát ott felül. Hívogatóan riszálta a farát, úgy sikált, de ezeket nem érdekelte egyáltalán, csak azzal törődtek már, mi vár rájuk az ajtó mögött, milyenféle borzalmak.
– Magának mi a bűne? – súgta oda félve az egyik nagyon finom öltönyös a mellette ülőnek, akinek pipafüst és csokiszaga volt.
– Írt valamit a Twiterre az egyik miniszterem. – súgta vissza ez – Hogy nem tetszik neki, ami itt folyik.
– Az enyém pedig interjút adott hasonló tárgyban a New York Times-nak. – idáig jutott a sugdolózásban a finom öltönyös, amikor a takarítónő nagy csörömpölve elvonult, az ajtó mögül pedig éles kiáltás hallatszott.
– Következő.
A finom öltönyös meg a csokiszagú udvariaskodtak, hogy te jöttél előbb, te ülsz közelebb. Látszott, hogy nem akaródzik bemenni egyiknek sem, amikor fölpattant az ajtó, egy mahomet ember kilépett, megragadta a legközelebb ülőt, aki a csokiszagú volt, és behajította a szobába.
Ott pedig kezdetét vette a látogatás, amiből a folyosóra mondatfoszlányok, szavak hallatszottak ki, hogy Soros, migráncs, ENSZ, magyarok. És a tompa puffanások megint, a sikolyok, de még ez sem volt elég, föltűnt egyszer csak egy ember, karikás ustorral a kezében, aki kérdés és kopogtatás nélkül lépett be a titokzatos szobába, ahonnan csak annyi látszott ki, hogy a csokiszagú fekszik a földön, föléje hajolva meg egy szemüveges alak ordít. Aztán az ajtó bezárult, hallatszott az ustorpattogás, a takarítónő pedig készenlétbe helyezte magát a vödrével. Még egy gombot kigombolt a mellénél, és csókokat küldözgetett a várakozóknak, akik azonban ügyet sem vetettek rá szorultságukban, kivéve a melegítőst.
Ő vette a lapot, nem látszott rettegni, és kacsingatott a takarítónőre, aki megkérdezte tőle.
– Mit csinálsz itt, aranyom? – és csókot fújt felé a kezéből.
– A futsalos mezeket hoztam a mosásból. – felelte a melegítős, és ő is csókot fújt.
Odabent azonban, az ajtó mögül most már úgy hallatszott, mintha nyúznának valakit elevenen, és az elfojtott ordítás, a magyarokkal, Sorossal. Ezek itt, a külügyben már megszokhatták az ilyesmit, mert, amint az ustoros ember bement a szobába, egy másik ajtóból hordágyat hoztak elő, odakészítették, várták a sorukat, ami el is jött, az ajtóból kizuhant a csokiszagú, de már nem volt csokiszaga, hanem vér meg veríték, és úgy hevert ott a földön. Összenyalábolták, rárakták a hordágyra és eltüntették a folyosóról.
Ekkor feltűnt az ajtóban a szemüveges, törölgette izzadt homlokát, igazgatta a felgyűrt ingujját, de meglátva a melegítőst földerült a képe, és harsányan szólt oda.
– Szevasz Jenő, hoztad a mezeket? Gyere be! – Jenő bement, vitte a nejlonját, még visszakacsintott a takarítónőre, aztán eltűnt az ajtó mögött, ahonnan harsány röhögés, pohárcsörgés hallatszott, és az, hogy rázendítettek a Székely Himnuszra, csak úgy harsogott.
A három, aki még a folyosón maradt, csak nézett ki a fejéből rémülten, és a nagyon finom öltönyös praktikusan csak annyit szólt.
– Meneküljünk, uraim! – és menekültek, szaladtak volna az utcára, de útjukat állta három vak komondor, mint valami cerberusok, csattogott a foguk és fröcsögött a nyáluk. Visszahőkölt ez a három tehát, telefonáltak volna, de nem volt térerő. Ott kellett maradniuk, hogy megkapják a büntetést, a takarítónő csörömpölt a vödrével, rúdtáncolt nekik a felmosófával, s ahogyan teljesen kétségbe esve várták a halált, az ajtó mögül harmadszor hangzott fel a vonyítás: ki tudja merre, merre visz a vééégzet, és ekkor megdördült az ég.
Vélemény, hozzászólás?