Audiencia a külügyben

Öten ültek a folyosón, öt riadt tekintetű ember, négy öltönyös-elegáns, meg egy melegítős. Ilyen rulettos melegítő volt rajta nemzeti színekben, és egy nejlonzsákot szorongatott. Viszont mind az öt egy ajtót nézett, amely mögül valami éktelen üvöltés volt hallható, fejhangú ordítás és tompa puffanások sikolyokkal fűszerezve, mígnem egyszer csak nagy csend lett.

Föltárult aztán az ajtó, és egy félig eszméletlen, vérző fejű embert vonszoltak ki a szobából. Fekete cipője orra csíkot húzott a járólapra veres vércseppekkel fűszerezve. A folyosó végén kinyitották az utcára nyíló ajtót, a két fogdmeg pedig, aki eddig húzgálta az ernyedt testet, meglóbálta azt, és kihajította, csak úgy puffant. Az egyik öltönyös elborzadva súgta oda a másiknak, hogy alig is hallatszott.

– A holland nagykövet volt az. – és néztek egymásra, mi van itt, mi történik, hová kerültek.

Közben takarítónő érkezett vödrével csörömpölve, sikálta a fekete csíkot és a vércseppeket, csinos otthonkája kurta volt, kilátszott a térde kalácsa, s ahogy ránézett az öltönyösökre, merészen kigombolta azt az otthonkát ott felül. Hívogatóan riszálta a farát, úgy sikált, de ezeket nem érdekelte egyáltalán, csak azzal törődtek már, mi vár rájuk az ajtó mögött, milyenféle borzalmak.

– Magának mi a bűne? – súgta oda félve az egyik nagyon finom öltönyös a mellette ülőnek, akinek pipafüst és csokiszaga volt.

– Írt valamit a Twiterre az egyik miniszterem. – súgta vissza ez – Hogy nem tetszik neki, ami itt folyik.

– Az enyém pedig interjút adott hasonló tárgyban a New York Times-nak. – idáig jutott a sugdolózásban a finom öltönyös, amikor a takarítónő nagy csörömpölve elvonult, az ajtó mögül pedig éles kiáltás hallatszott.

– Következő.

A finom öltönyös meg a csokiszagú udvariaskodtak, hogy te jöttél előbb, te ülsz közelebb. Látszott, hogy nem akaródzik bemenni egyiknek sem, amikor fölpattant az ajtó, egy mahomet ember kilépett, megragadta a legközelebb ülőt, aki a csokiszagú volt, és behajította a szobába.

Ott pedig kezdetét vette a látogatás, amiből a folyosóra mondatfoszlányok, szavak hallatszottak ki, hogy Soros, migráncs, ENSZ, magyarok. És a tompa puffanások megint, a sikolyok, de még ez sem volt elég, föltűnt egyszer csak egy ember, karikás ustorral a kezében, aki kérdés és kopogtatás nélkül lépett be a titokzatos szobába, ahonnan csak annyi látszott ki, hogy a csokiszagú fekszik a földön, föléje hajolva meg egy szemüveges alak ordít. Aztán az ajtó bezárult, hallatszott az ustorpattogás, a takarítónő pedig készenlétbe helyezte magát a vödrével. Még egy gombot kigombolt a mellénél, és csókokat küldözgetett a várakozóknak, akik azonban ügyet sem vetettek rá szorultságukban, kivéve a melegítőst.

Ő vette a lapot, nem látszott rettegni, és kacsingatott a takarítónőre, aki megkérdezte tőle.

– Mit csinálsz itt, aranyom? – és csókot fújt felé a kezéből.
– A futsalos mezeket hoztam a mosásból. – felelte a melegítős, és ő is csókot fújt.

Odabent azonban, az ajtó mögül most már úgy hallatszott, mintha nyúznának valakit elevenen, és az elfojtott ordítás, a magyarokkal, Sorossal. Ezek itt, a külügyben már megszokhatták az ilyesmit, mert, amint az ustoros ember bement a szobába, egy másik ajtóból hordágyat hoztak elő, odakészítették, várták a sorukat, ami el is jött, az ajtóból kizuhant a csokiszagú, de már nem volt csokiszaga, hanem vér meg veríték, és úgy hevert ott a földön. Összenyalábolták, rárakták a hordágyra és eltüntették a folyosóról.

Ekkor feltűnt az ajtóban a szemüveges, törölgette izzadt homlokát, igazgatta a felgyűrt ingujját, de meglátva a melegítőst földerült a képe, és harsányan szólt oda.

– Szevasz Jenő, hoztad a mezeket? Gyere be! – Jenő bement, vitte a nejlonját, még visszakacsintott a takarítónőre, aztán eltűnt az ajtó mögött, ahonnan harsány röhögés, pohárcsörgés hallatszott, és az, hogy rázendítettek a Székely Himnuszra, csak úgy harsogott.

A három, aki még a folyosón maradt, csak nézett ki a fejéből rémülten, és a nagyon finom öltönyös praktikusan csak annyit szólt.

– Meneküljünk, uraim! – és menekültek, szaladtak volna az utcára, de útjukat állta három vak komondor, mint valami cerberusok, csattogott a foguk és fröcsögött a nyáluk. Visszahőkölt ez a három tehát, telefonáltak volna, de nem volt térerő. Ott kellett maradniuk, hogy megkapják a büntetést, a takarítónő csörömpölt a vödrével, rúdtáncolt nekik a felmosófával, s ahogyan teljesen kétségbe esve várták a halált, az ajtó mögül harmadszor hangzott fel a vonyítás: ki tudja merre, merre visz a vééégzet, és ekkor megdördült az ég.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum