Második napja van

Özv. Kovács Gézáné, Ilonka néni korán kelt ma. Tegnap is korán kelt, tegnapelőtt is. Nincs ebben semmi érdekes. Kissé rendbe szedte magát, és leült a konyhában a tejeskávéja mellé, amibe zsömledarabkákat szórt, majd, amikor szétmállottak azok, kanállal kimerte a nyúlós masszát. Így reggelizgetett, mert a protkóját még nem tette be, nem várt vendéget ugyanis, meg különben is.

Nem volt senkije ennek a Kovácsnénak. Vagy az élet sodorta el, aki lehetett volna, vagy maga marta el őket, tudjuk, hogyan van ez, amikor gyalogol bele az ember a magányba. Majszolgatta Kovácsné a reggelijét, és merengett ki az ablakon, nézte a csupasz körtefát, amelyen három madár tollászkodott, egy csíz és két gerle. Kovácsnénak erről semmi nem jutott az eszébe, csak, hogy hasogat a dereka, az.

A körtefa tövében Tihamér, az egér kicsit másnaposan takarítgatott a kesztyűjében, mert tegnap este a csízzel csináltak egy kis rumlit. Nem nagyot, de mégis. A szomszédban a rövidlátó hangya ablakot pucolt, hogy jobban láthassa az urat, a pocok, a cinke, a béka meg a szarvasbogár megint misére készültek, és a tegnapi nótázás után ferde szemekkel méregették Tihamért, az egeret.

Tihamér oda sem bagózott, söprögetett, elpakolta a poharakat, letörölte az asztalt, ilyenek, amikor meghallotta a csízt meg a két gerlét, ahogyan csinálták a fesztivált a csupasz körtefán, hogy köszöntsenek és minden jót kívánjanak. De elég hülyén néztek ki magunk közt szólván, Tihamér nem is értette, hogyan lehet ilyen debil vereset írni, és örült nagyon, hogy ő nem szerepel benne.

Hagyta, hadd adják elő a műsorukat, csak aztán füttyentett a csíznek, hogy jöjjenek, ha már itt vannak. Vörösbort rakott az asztalra, szotyolát meg sajtot, és egy kis ropit a galamboknak, nem tudni mért, de ezt gondolta nekik. A csízt megölelte, mint régi ismerőst, a galambok illőn bemutatkoztak, leültek, eszegetek és iszogattak, de máma valahogyan olyan kínos volt a dolog.

Hosszú hallgatások, köhintések mutatták, hogy messze vannak egymástól, a galambok pedig egy idő után nem bírták ezt az egészet, és ott álltak neki smárolni meg tapizni egymást. Tihamér rájött, hogy ez egy gerlepár, ettől pipa lett nagyon, hogy ilyeneket cipel ide neki ez a csíz, és rájuk mordult, hogy menjenek már szobára. Nem kellett kétszer mondani, egy pillanat alatt elsuhogtak.

A csíz is zavarban volt, és újólag rá kellett jönnie, hogy boldogságot terv szerint végrehajtani nem lehet, az vagy jön magától, vagy nem. Máma nem jött, így ő is fölhajtotta a borát és elbúcsúzott. Holnapra be sem jelentkezett, pedig már ígérkezett három verébzenész is, de jobbnak látta, ha ezt most egy időre hanyagolják. Tihamér azért kedvesen kikísérte, elbúcsúzott, integetett, és olyan kellemes volt az idő, hogy nézgelődött kicsit még. Csak egy kicsit. Így vette észre az öregasszonyt.

Mert, amíg Tihamérnál vendégség zajlott, Kovácsné az udvarra bámulva ugyan, de a múltját nézve lebegett az időben olyan üveges szemekkel, hogy Tihamér meglátta benne a bajt. Ismerte ezt a nézést, számtalan rokona ilyen tekintettel kereste fel Ödönt, a macskát, aki arról volt híres, hogy minden fájdalom nélkül tudja átharapni az egerek torkát, ha már megunták az életet. És persze jó pénzért.

Nézte Tihamér ezt a Kovácsnét de nagyon, és megesett a szíve szegényen. Ott volt még a terített asztal a ropival, borral, gondolta, beszélgethetnének egy jót, mért ne. Elővette a megafonját és beleordított, hogy hallani lehessen. Ilonka, Ilonka, ezt kiabálta, amitől özv. Kovácsné összerezzent, kinyitotta a konyha ablakát és fülelt. Tihamér pedig újra, mint valami szirén: Ilonka, Ilonka. – Így hívogatta.

Kovácsné pedig megbabonázódott teljesen, mert azt hitte az ura az, ő szólítja a mennyekből, ezért a párkányra, majd a semmibe lépett. Egy pillanatig lebegett az otthonkája és a kibomlott haja, majd iszonytató csattanással ért földet, eltörve a combjának nyakát, hogy kórházba vigyék aztán, ahol szepszisben kell meghaljon január másodikán. Tihamér, az egér nézte a mentősök sürgését egy darabig, de megszomjazott.

Az élet nem áll meg azért, ezt gondolta, és fölhajtott egy nagy pohár vöröset.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum