Istenem, látok!

Mivelhogy elmúltak az ünnepek, a férgek pedig fába szorultak, az ember kitörli a füléből a bejglit, újra belép az aréna ajtaján, elfelejti a csízeket, és leginkább Kovács Zoltán jut az eszébe. Mert elmúlt a kegyelmi állapot. Tele volt az éter ez alatt a pár nap alatt is azzal, hogy a The New York Times felfedezte a spanyolviaszkot, megállapítva, hogy kies hazánk fasizmustól szenved, annyi engedménnyel, hogy Gestapo még nem működik.

Két dolog egyből eszembe ötlik most emiatt. Az egyik, hogy Kovács Zoltán eleddig nem szólalt meg az ügyben – ezért gondoltam rá egyből forró szeretettel -, nem küldött el senkit a francba, mert nem tud magyarul, és nem habzott a szája Sorostól vagy a mosószappantól. A másik pedig, hogy mindenki orrba-szájba idézgeti, képletesen lobogtatja, hogy na, ugye, a jenkik is megmondták, ugye, most aztán már elég, ha már ők is.

Én is – teszem hozzá szerényen -, és már évek óta meg szakadatlan. És még sokan mások is. Úgy néz ki momentán, valami olyan betegségben szenved itt az eszmélni még képes népek többsége, mint Sheldon. Ő, amikor Leonard mondott neki valami okosságot, örült, és azt hangoztatta, ez nagyon jó, kár, hogy nem a tévében hallotta. A magyar is, ha a Józsi mondja, nem érdekli, de ha a NYT akkor az már döfi és megfontolandó. – Ezért fogunk megdögleni.

Nem ártana megbecsülnünk egymást ugyanis, és hinni annak, aki ugyanazt éli át, amit mi. Egyébként verseny is kerekedett a felfedezésből, az Amerikai Népszava fölhorgadt, döngette a mellét – ez jó kép, csak nem röhögni -, hogy “A New York Times utolérte az Amerikai Népszavát”. És még arra is hivatkozik, hogy ők már 2011. május 18-án kijelentették, hogy itt fasizmus van, győztek tehát, és nem is mellbedobással. Majd elsorolják azt, amit én évek óta naponta mondok.

Jó dolog, ha a messzi távolból figyelnek az emberre és aggódnak érte. Meg is hatódtam teljesen, hogy a jól fűtött és jól fizető szerkesztőségekben is ugyanarra jutnak, mint ott és azok, akik szó szerint az életükért küzdenek naponta. Viszont ez, amikor a krónikás a saját kínjaival együtt meséli el a sokakét – mert benne van ő is szügyig -, a magyarnak nem olyan hiteles, mint, ha nyolcezer kilométerről mondják ki az ítéletet, illetve az diagnózist.

Istenem, látok! – Kiálthatnék fel Hans Castorppal a The New York Times felfedezése után, de ezen már rég túl van az ember, illetve benne is ül szügyig a barna masszában. Olyannyira, hogy már a kikecmergés módozatairól gondolkodik, töri a busa fejét. Énnálam a biztosítékot teljesen az a kép verte ki, amelyen miniszterügynök elvtárs a várbéli erkélyéről tekint alá a birodalomra Ez az én olvasatomban önmagában tíz év magánzárka, és még plusz a súlyosbítók. Úgy tűnik, a szimbólumok erősebben hatnak rám, mint az éhezés. – Beteg egy állapot mindenképp.

Mert ezeken a szeretettől csöpögő napokon bűnözvén a TV2-őt kellett nézzem kötelezően, lévén Jégkorszak és Shrek rajongó. És még csak nem is kapcsolgattam kétségbe esve a szünetekben, úgyhogy életre szóló élménnyel ajándékozott meg a Jézuska. Szinte elviselhetetlen az a barna takony, ami ebből folyik, a benne ülő népek pedig önbizalomtól telve és otthonosan érzik magukat így, azt sugallva, hogy övék az egész nyüves világ.

Sajnálom nagyon, de ezt nem tudom másképp kifejezni, Úgy talán még, ha a nyájas olvasó érzett már hányingerbe forduló jeges borzongást, akkor ez az. Ehhez nem kell NYT, mint ahogyan ahhoz sem, hogy belássuk, ez így nem mehet tovább. És tényleg, Gestapo még nincs, ám amíg még nincs, addig kell tucat autókkal – ennyi utanként elég – eltorlaszolni a városok de főként Budapest be-, s kijáratait. Odarakni, otthagyni, mint valami sziklákat.

Olyan autók kellenek, amelyekért nem kár, ha áthalad rajtuk egy tank. Egyrészt, hogy ne fájjon a szívünk, másrészt pedig, hogy a fideszcsürhe érezze meg azt az örömöt, hogy nem tud kenyeret venni a boltban, és rájöjjön arra, kinek köszönheti ezt. Ebből két folyomány fakadhat: vagy ő is föleszmél kijelentve, Istenem, látok, vagy pediglen ki fogjuk tekerni egymás nyakát. Más feloldozás nem lesz, és ehhez kívánok kitartó, erőtől duzzadó új évet. Egésség, bódottá.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
2 hozzászólás “Istenem, látok!
  1. Yeti szerint:

    Harmadik napja van – ja nincs.
    Csak létező tévéből képes csordogálni bárminémű undormány.
    Csórdogálás folytatólagossága mellett még egy darabig így lesz.

    Tucat autó leginkább kamion kell legyen – van az úgy hogy a sofőrember felmond oszt mitadisten pont rossz helyen döglik le a szállítóeszköz.

    Shrek egy aranyos pofa, sehogy nem passzol hozzá a pemzlis példakép.

  2. Jane Doe szerint:

    …pediglen ki fogjuk tekerni egymás nyakát.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!