Első napja van

Arra ébredt ma reggel Tihamér, az egér, hogy egy madár csikágózik a fán. Ordított, ugrándozott, mint aki megkergült teljesen. Kitörölte szeméből az álmot Tihamér, egyszersmind a csipát is, hogy megnézze, mért szakadt le a mennybolt. De nem szakadt le semmi se, csak örült a nyüves életének ez a madár, a fénynek, meg, hogy nem fagy le a lába épp, annak. Álmos volt ugyan még Tihamér, de azt látta, hogy a körtefán csinálja a fesztivált ez a madár.

Emlékezett erre a fára, mert nyár végén, amikor az érett körte lehullt, és ott csiccsent meg a fűben alatta, néhányszor matt részegre ette magát a tövében, hogy alig is bírt hazavánszorogni a kesztyűjébe. Egy kesztyűben lakott Tihamér, az egér ugyanis, és nem is akármilyenben, hanem egyujjasban, mert agglegény volt, és szerette a magányt. Nem úgy, mint a szomszédjai: a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár meg az öreg, rövidlátó hangya, akik egy ötujjasban hédereztek, a prolik.

Viszont nem hagyta abba az ordítozást ez a madár, hiába akart rákiabálni Tihamér, mert akkor is, szégyenszemre csak nyamvadt füttyögés jött ki a száján, ilyen kis sípoló hangocska, mert mégis csak egér volt, és nem pedig oroszlán, bár néha azt képzelte. Az agyára ment ez a madár Tihamérnak, és elővette a Brehmjét, hogy megnézze kiféle, miféle jószág, és látja ám, hogy ez egy csíz. A fa pedig, amin hangosan volt boldog, körtefa, és pláne csupasz.

Ó, a kurva életbe, kiáltott fel Tihamér, az egér, karácsony első napja van, és a csíz a csupasz körtefán csak köszönt és minden jót kíván. Így elnézőbb lett Tihamér, már nem akarta a csíz torkát átharapni dühében. Bár érdekes lett volna a küzdelem, mert nagy arca volt ennek a Tihamérnak, mondom, olykor sokat hitt magáról, mint egy miniszterelnök akár, de máma ez most épp lényegtelen, mert ünnepülünk, nem beszilünk, ahogy a nagyi mondta valamikor.

Viszont ahogy a csíz örült a csupasz körtefán, akképp örült Tihamér is, az egér, mert, ha karácsony, akkor szüret. Ezt gondolta, és ki is mondta hangosan, hogy akkor szüret. Fogta a kis kullóját, hogy telipakolja minden földi jóval, feltöltse a készleteket úgymond, szűkösebb napokra. Mert tudta már tapasztalatból, hogy az ember hülye állatfajta, és még hetekig éhezni is képes, hogy most három napig zabálhasson. Ez a lélekállapot azonban Tihamért nem érdekelte egyáltalán.

Csak a lábait dörzsölgette egymáshoz mókásan, ha nem lett volna egér, azt hihettük volna, hogy Döbrögi, vagy Németh Szilárd. Fogta a kullóját Tihamér, útnak indult szerte a házba, dőzsölni, és egyszer csak jönnek szembe a szomszédjai: a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár meg az öreg, rövidlátó hangya. Ki volt öltözve mind az összes, mint szarospista Jézus nevenapján, a szarvasbogár még kalapot is tett, azt emelgette üdvözlésként.

Ki az? Ki az? Kérdezgette a rövidlátó hangya, s amikor felvilágosították, hogy Tihamér, az egér, ájtatos képet öltött, és megkérdezte: nem tart velünk szentmisére, szomszéd? Tihamér mondta, hogy most épp nem, erre a rövidlátó hangya kiköpött, Tihamér pedig azt morogta a foga között, hogy fulladnál bele a szenteltvízbe, vén szenilis. És így mosolyogva elhaladtak egymás mellett, mert mégis csak karácsony volt, és szeretet szállingózott az égből.

A díszes kompánia – akik azóta hordták fenn ennyire az orrukat, amióta mese született róluk -, szóval a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár meg az öreg, rövidlátó hangya elmentek misére, Tihamér, az egér pedig a megszokott útjain, szűk sikátorokon, járatokon és lukakon át lerabolta az összes spájzot. Kétszer is fordult a kullójával, s mire a misejárók hazatértek, csurig volt a kesztyűje egyik sarka kajával, sőt, még a mellette lévő tornacipőt és telepakolta.

Kellemesen sütött a nap, Tihamér kiült az ajtó elé egy asztalhoz, sajtot majszolgatott vörösborral, sőt, meghívta a csízt is. Magvas kenyérrel kínálta, és oly jól érezték magukat ezek ketten, hogy kicsit becsiccsentve régi katonanótákat énekeltek, de csak szolidan. A csíz megkérdezte, hogy holnap elhívhatja-e két gerlecimboráját is, mert mégis csak karácsony második napja lesz, Tihamér pedig azt mondta neki, mért ne, kaja van dögivel. És ebben maradtak aztán.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum