Kampec dolores LXXX. – Medvekaland

Béla, amikor a tapló polgártársat kihajította a kocsma ablakán, úgy érezte magát, ahogyan mondani szokás, mint aki jól végezte a dolgát. Ahogy repült a traktorista át a levegőégen és az ablakon, azonmód szállt el a haragja, s még mielőtt földet ért volna a közmunkások csámpás lába előtt, Bélát megszállta a szentlélek, vagy valami más földöntúli nyugalom, és olyan lett a szeme, mint a ma született báránynak, olyan véreres, valamint jámbor is egyben. Ezért hiába visítozott a fröccsök ura, hogy hülye vagy te, mi a szart csinálsz, cseszhette a cirkuszt magunk közt szólván, mert a barátja kiesett az időből, és ilyenkor szoktak mozit vetíteni a szürke falak, istenek alászállani az égből meg más ilyen cukiságok, és ez volt az az állapot is, amikor hősünk szót értett a teremtő összes tákolmányával a bádogbánostól a tücsökig bezárólag. Mind egy hangszeren játszott neki ilyenkor, és ez volt az az állapot is, amikor eljöttek hozzá, akárha a kisdedek, vagy Ferenchez a madarak a feje búbjára.

Nem volt hát véletlen, hogy Béla az udvarra indult, csak azt nem lehetett tudni, a fa tetejére telepszik vagy a tövébe heveredik épp. Most is, már a rigók, a macska és az összes patkány azt nézte remegve, mi lesz, melyikükkel elegyedik szóba ezúttal, és Béla sem tudta, mire kíváncsi most, a madarak örökös panaszára, a macska sunyi dumájára, esetleg a patkányok tudálékos, és mégis lapos okoskodására. Szóval, ott állt tanácstalanul, amikor pisszegést hallott a bokor mögül, és odakapva a fejét látja ám, hogy egy mahomet medve integet neki a fejével, s ugyan a hangra minden más teremtmény, a madarak, a macska és az összes patkány lelépett, sőt, a hangyák is meneteltek a bolyba gyorsan, hogy csak úgy rengett a föld, és mégis a medve szemében ült meg az űzött vadak riadalma, holott mancsának egy óvatlan mozdulatával letarolhatta volna az egész kocsmát, és leheletétől ledőlt volna a templom tornya. Mégis ott pisszegett bujkálva, mert ismerte már a kétlábúak világát alaposan, ezt a magyari részét meg, aranyapám, ne is emlegessük.

– Hé, cimbora! – ez jött elő a medve szájából, s mivel nem kapott választ egyből, megeresztett egy cifra káromkodást is, de rájött, hogy mégis csak ő van vendégségben, ezért udvariasabbra fogta, már amennyire tőle ez tellett.

– Gyere már ide! – integetett a kezével, letarolt két bokrot eközben, és megjegyezte, hogy el kéne már mennie manikűröshöz, mert rendezetlen a körme. Béla ebből tudta, hogy baj már nem lehet, odaslattyogott a medvéhez, és álltak egymással szemben, mint a kamasz szerelmesek, akik az első csókra készülnek, de nem tudják, mit és hogyan kell csinálni, ettől pedig egyre nagyobb a zavar bennük, s csak toporognak. Eltelt fél perc, mire a medve megunta a tökölődést, nyújtotta a mancsát és bemutatkozott.

– Béla.- Ezt mondta, és a másik Béla, ez a miénk egy hatalmasat sóhajtott.

– Ne szórakozzál már.

– Komolyan – erősködött a medve -, a nagyapám után, Isten nyugosztalja. – és keresztet vetett, de tényleg – Az a szemét Ceasusescu végzett vele a Havasokban, de meg is kapta a magáét, hogy rohadna meg holtában is.

– Ugyan. – képedt el Béla, ez a másik, hogy milyen messziről jött és tájékozott vendége van, és már kérdezni akart, de a medvéből ömlött a szó.

– Most is ott van az a sok barom, az ember, illetve a medve már egy jót sem sétálhat, hallatlan.

A mi Bélánk szeme elkerekedett, és bár sokat látott és tapasztalt, mégis óvatosan kérdezte.

– Csak nem Tusványosról?

– Hát honnan az anyám valagából? – ezt vágta rá a medve, de rájött, hogy nem az erdőben van, ezért visszavett kicsit az arcából, ami nehézségekbe ütközött, mert hatalmas egy pofája volt neki.

– Onnan. – mondta aztán olyan szerényen, ahogyan csak telt tőle.

– Ne má’. – hitetlenkedett az ember Béla.

– Aranyapám – vált megint kioktatóvá a medve hangja -, nem hallottál még teleportálásról? – és látva vendéglátójának elképedt arcát, feledve az óvatosságot, nagy hangon folytatta.

– Látnod kellett volna, hogyan rohangászott utánam a sok ökör, már épp elkaptak volna, amikor annyit mondtam nekik, mikkamakka, és itt is voltam. Úgy látnám a buta képüket most.

Emberbélának ez már sok volt egy kicsit, szóhoz sem jutott, csak nézte a medvét, és nem tudta, egy csaló kókler, vagy tényleg igaz, amit mond, de valós lehetett, meglepően tájékozott volt ugyanis. Ezen merengett, mígnem a medve megunta a hallgatást, és barátibb, de mégis határozott hangon felszólította.

– Meg sem kínálod a vendéget?

– Ja, egy kis zsíros kenyeret? – ezt tudta kinyögni elmélkedésében, a medve viszont visítva felröhögött.

– Édes Bélám – így kezdte a lehengerlő monológot -, mint azt Ginsberg Leples Bitangja óta tudjuk, én, mint a világ kivetettje, jól élek szemetes kannákból. És kérdezhetnéd, honnan a nyavalyából tudok én ilyeneket, de nem tudsz te semmit. Van rokonság a Yellowstone-ban is, igen, onnan kapom az irodalmat, de Misa bátyámtól, az Uralon túlról is, most épp Jerofejevet küldött, isteni a delírium ilyen magasröptű ábrázolása, de beszélgethetünk Kafkáról, vagy a kategorikus imperatívuszról is, esetleg a kiskutya kajla füleiről. Zsíros kenyér, Isten a Holdon. Mézes pálinka, azt akarok.

De megint rájött, hogy messzire ment, hiába, benne volt a vadság, tehát módosított:

– Egy kis mézes pálinkát innék. Arra vágyok.

Emberbéla pedig beiramodott az ivóba, szót sem szólt a fröccsök urának, aki a leszálló alkonyatban épp újságpapírral fedte be a kitört ablakot. Szóval Emberbéla magához vette a pálinkás üveget, a hóna alá csapta, és kislattyogott az udvarra. A kocsmáros hagyta, s ahogyan dolgozott, az udvarról Béla hangját hallotta, ahogy vitatkozik, érvel csodálkozik, nevet és szörnyülködik. Így telt el egy óra, a holdfogyatkozás már elkezdődött, a falu is elnyugodott, mert az ilyesfajta ég nem érdekelte sem a duplagyűrűsöket, sem a bánatos szeműeket, az olajos hajúakat meg pláne. Ők elteltek a bádogbános talmi egével, és, amikor a bagoly kettőt huhogott, elcsendesült az udvar is. A fröccsök ura kinézett azért, mi van a barátjával, és elképedt, ahogy látta, egy hatalmas plüssmackót szorongat, amit tegnap hajítottak ki a szemközti házból, mert lomtalanítás volt. Hogyan került ide, senkise tudta. Béla ezt ölelgette, és a részegek magabiztosságával beszélt a fülébe.

– Na, akkor ezt mondd meg, te überokos. Mennyi földi esztendő egy galaktikus év, Jézus tényleg élt-e Indiában, és végül, hány térgyem kalácsa van, ha gumiból vannak a falak? Ezt mondd meg te nagyokos. – Oldalba bökte a medvét, és az ölébe hajtva fejét elszenderdett.

A fröccsök ura hagyta, hadd aludja ki magát, ahol van, indult az épületbe, amikor suttogó brummogást hallott a háta mögül.

– Mint már egyszer elmondtam…- a kocsmáros hirtelen visszafordult, és csalfa mosolygást látott a mackó gombszemeiben. Megrázta a fejét, fölnézett a Holdra, aminek máma különös, vörös fénye volt. Béla békésen szuszogott, ez a másik meg, aki mesélt neki, csak nézett maga elé, és, hogy tényleg Béla volt ő is, vagy pedig nem, ezt már soha meg nem tudjuk. Viszont árulkodó volt, hogy a macska szolidan ült a háztetőn, a rigók pedig hallgattak, ami nem szokásuk így pirkadat előtt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum