Az utolsó tangó Árpival

A tíz órakor kezdődő leálláskor – szokás szerint – megszólalt a hangszóró az összes irodában, recsegett-ropogott, majd kiszűrődött belőle az „Így kell járni, úgy kell járni” kezdetű dalocska. Ebből a ellaposodott fejű alkalmazottak tudták, hogy szerda van, és este táncklub lesz a társalgóban, ahová ugyan nem kötelező, de erősen ajánlott elmenni, mert rákerül a kartonra, hogy az alkalmazott milyen elszánással vesz részt a közösségi programokban.

Egy rossz pont, és máris lőttek a nyaralásnak, vagy a gyereket nem veszik föl egyik keresztény iskolába se, ami nélkül továbbtanulásra esélye sincs, és dolgozhat a Mészáros, Mészáros és Mészárosnál. Ez a cég az egész országra kiterjedt, és mindent gyártott, amire szüksége lehet az embernek, a macskatápon át a füldugón keresztül a zenélő játékvonatig. Voltaképp az egész országban csak ez az egy vállalat volt, ez volt a „Cég”.

A Párt és ez határozta meg Neria mindennapjait, amióta a nagy háborúban csapataink legyőzték az egyesült Soros-Migráncs-Európa-ENSZ seregeket Rezsi tábornok vezetésével, de a tudjukki – akinek a nevét azóta ki sem lehetett mondani – eszmei útmutatásával. Amióta a Rákos patakon haditengerészetünk szarrá verte az ellenséges anya hajóit, aki nem szült parancsra, és a kerítés is körbe ért teljesen, azóta béke volt, csak a TEK tankjai cirkáltak, de ezt mindenki megszokta már.

Aranka, aki tizenkilenc éves volt, és még nem szült – biztatta is a csoportvezető erősen, sőt, tréfálkozott, hogy be is segít, ilyenkor hülyén vigyorgott és kacsintott -, szóval Aranka a „Tömegtájékoztatási Szöveggyártó Központi Iroda” alkalmazottja volt, itt az engedélyezett régi regényekből kellett kigyomlálnia a nem megfelelő jelzőket. Most épp a „Szerelem a kolera idején” című alkotáson dolgozott. Ennek zöld utat adtak, mert sok volt benne a toszás, csak nerizálni kellett a szöveget.

Szóval Aranka hallgatta a hangszórót, benne Cser Ágnes sámánasszonyt, aki elmagyarázta, hogy este induljanak táncolni, hogy megelőzzék a csontritkulást. Akinek szükséges, igénybe veheti a nemzeti nagymama-szolgálatot, ez olyan volt, mintha Mikulást bérelne az ember. Zárásként még reklámot adtak, a „Fáj a torka? nincsen gondja, ha a Miatyánkot elmondja. – Imát az imaboltból!” kezdetűt a nemzet csalogánya, Ákos szintetizálásával ötven millióért.

Arankát ez az egész nem érdekelte. Ahogy a hangszóró elhallgatott, csak a táncon járt az esze, már hallotta magában a fiúk évődését, hogy „Lépjen a talpamra kisnaccsád”, ami után táncba vitték, és mindegyikből áradt a „Mészáros No5” kölni illata, szájukból meg a „Mészáros garantáltan házi kisüsti” savanyú szaga. Az igazán menők Habony-porokkal akartak hódítani, a gyengébb lányok ki is mentek velük a WC-re, ahonnan fehérlő orral és szakadt bugyogóval tértek vissza, de a teremfelügyelők ilyenkor félrenéztek, hadd játsszanak a fiatalok legyintéssel.

Aranka azonban nem vágyott máma ilyen hedonista örömökre. Illetve már régóta nem vágyott, mert Aranka szerelmes volt. Hiába tanította neki az alapszervezeti vezetője, hogy ez burzsoá csökevény, és matricázzon inkább, ügyeljen az ellenséges irodákra, sőt, Kásler atya is hiába magyarázta, hogy ábrándozás helyett a Tízparancsolatot forgassa főként, a szívnek nem lehetett parancsolni, és, mint meglátjuk, annak a szívnek meg is kellett szakadni.

Árpi volt az, aki elvette az Aranka eszét teljesen. Ez a karamell bőrű, fekete szemű és hajú, ábrándos tekintetű gyerek, aki emiatt teljesen kilógott a cserkész-egyenforma tömegből. Távoli óceánok meg őserdők vonzása áradt belőle, és nem „Mészáros No5” szaga volt, hanem csokoládéval kevert pipafüst illata, mint régebben a részeges bölcsészeknek, és amerre ment, egy szivárvány utazott fölötte, mint valami glória, ezért is volt magányos nagyon és örökre.

Aranka teljesen megszédült tőle, bár csak távolról látta olykor, mert a vers-osztályon dolgozott, és hihetetlen történetek keringtek róla, hogy dekadens szövegeket engedett át, meg is büntették emiatt sokszor, és fenyegették, hogy kirúgják. Mégsem tették meg, mert a nagy többség már olvasni sem nagyon tudott, csak a jelszavakat értették. Árpit néhányszor elvitték, úgy mondták, továbbképzésre, de mindig bambán jött vissza, napok kelletek, míg visszatért az értelem a szemeibe.

Aranka kicsinosította magát munka után. A sötétkék, nem kurta szoknyát vette fel, fehér blúzt nyakig gombolva, meg magas sarkú topánt, holott tudta, hogy attól megvadulnak a fiúk, sőt, alaposan befújta magát „Récsöl-démon” parfümmel, amitől a szomszéd kutyája felvonyított, és megrezgett a csillár. A klubban jótékony félhomályban rázták magukat a fiatalok a „Boldogasszony anyánk” diszkósított ritmusára, amitől apácapornó fílingje lett a teremnek, körben a felügyelőkkel, akik diszkréten rejtették el a gumibotokat a reverendájuk alá.

Ahogy Aranka belépett, meglátta, hogy csak egy ember ül a sarokban, és izzó szemekkel nézi, és ő volt, az Árpi. Arankának gumivá vált a lába, elfolyósodott és imbolygott, hóna alól izzadság-szökőkutak sprickoltak még akkor is, amikor, mint valami földöntúli Isten, hozzá lépett, és nem azt mondta, hogy csörögsz a talpaimon csajszi, hanem, hogy hölgyem, szabad, és Aranka nem volt se élő, sem holt.

Akkor sem, amikor Árpi a karjain vele odalibbent a zenepulthoz, ellökte onnan a dizsikölket, egy pendrájvot dugott a gépbe, kattintott, és föltekerte a potmétert a plafonig. Mint a végítélet, úgy dörgött föl a pampák hangja és az argentin kurvák bánata, és tangózni kezdett Arankával, hogy együtt haljanak bele a végtelen szabadságba. A lány fejét csak kevés ütés érte, amikor Árpit csépelni kezdték, és elcibálták mellőle.

A hajánál fogva húzták ki a teremből, bekapcsolták a füstgépet, s ahogy kitisztult a levegő, mintha semmi sem történt volna, a rend helyreállott. Aranka ott állt a terem közepén egyedül, és nem tudta, mindez megtörtént, vagy álom volt csupán. Teljesen megzavarodva elfogadott egy kis Habony-port, másnap pedig szakadt melltartóban ébredt otthon. A telekép bemondta, hogy migráncsot fogtak a mulatságon, aki régóta álcázta magát, elvette a munkáját sok embernek a hivatalban, és akkor tették ártalmatlanná, amikor meg akart erőszakolni egy magyar hajadont.

Aranka végignézett magán, a nem kurta szoknyáján, a szakadt melltartóján meg a gyűrött blúzán, a szívébe révedt, hogy megkeresse Árpit a mélyén, de nem találta már sehol. Nappal volt, indult a józan robot.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum