Szép, új világ

Nem azért mondom, meg nem is a mellverés miatt, sőt inkább a ráismerés szomorúságával, hogy igazam volt. Nem tudom, emlékeznek-e rá a drága olvasók, de nem egyszer és nem is kétszer meséltem arról, ez az egész migráncs-soros őrület nyolcadika után így vagy úgy, de eltűnik. S lőn.

Vasárnap este hétig, amíg az urnák le nem zárultak, az összes Fidesz-médium, M-ek, Echo-k, Origók meg a maradék ezervalahány szinte nem is foglalkozott a választással-szavazással. Mindenhonnan a migráncsok ömlöttek a legváltozatosabb formában és elképesztő mennyiségben.

És hétkor megtörtént a csoda, amely tartott hétfőn, és máma még mindig. Úgy eltűntek a migráncsok mindenféle hírből, mintha soha nem is lettek volna. A megvédés megtörtént tehát. Ha én most elhülyített Fidesz-szavazó lennék, akkor meghasonlanék, mert kiesett az életemből a fix pont, és teljesen összeborulna minden.

Ilyen fölfordulástól azonban nem kell tartanunk, nem olyan bonyolult az a lélek, aki, mint például Pécsen, ahol gonosz mikrofonosok megkérdezték tőle, mit szól ahhoz, hogy bevezetik az arab számokat, zokogásban tört ki. A rómaiakkal nem tudom, milyen viszonyban lehet, de nem is ez a gond.

Az a baj, hogy mint a vasárnapi eredmények is mutatják, bőven van minálunk olyan elme, aki minden szart bevesz, ergo, úgy irányítható, mint Pavlov kutyájának a nyála. Az a kérdés most azonban, hogy ez a gépezet, kire fókuszálja a bamba tömegek tekintetét, hogy kitől kell félni, kit utálni, és azok mi leszünk, akik színesben akarták látni a világot.

Az új ellenség a rajtuk kívül álló tehát, akiket például nem egy troll, mert annak még elnézné az ember, hanem a nagyságos Fidesz váci elnöke így jellemzett győzelmi táncot lejtve: egyszerűen senkik vagytok. Mintha futball meccsen vagy pállott szagú kocsmában lenne,és lehet, ott is van.

Jelentem, keresztény kultúránk él, és immár teljes pompájában virágzik. E kultúrának pedig szerves része az inkvizíció és az autodafé, a fő inkvizítor most keresi és jelöli ki, kiket kell megégetni, hogy megtisztítsa eltévelyedett lelküket, és kipucolja országából a gonoszt. Nem véletlen, hogy egyre többen keresnek rá a gugliban a kivándorlás szóra.

Fasza, hogy tömören jellemezzem a fennforgást. Az összes pártvezér Vonától Hadházyig lemond és remetének áll, úgy is jellemezhetném, hogy odahagyják a népüket mindenféle vigasz nélkül, holott tán soha nem lenne nagyobb szükség rá, mit most. Maradnak tehát az úgynevezett civilek maguknak, akiket viszont a rezsim kicsinál.

Az a két barom nem véletlenül nótázott az eredmények ismeretében, voltaképp annak örültek, hogy lekerült a kötél a nyakukról. A sarokban nyüszítettek már, Kósa, Tiborcz menekült, amerre látott, szorult a hurok, ami most egycsapásra meglazult, sőt, el is tűnt. Tartok tőle, hogy itt a nagy búsongásban az összes ganyéság végleg elfelejtődik.

A teljes összeomlás helyett legalább ezeket az ügyeket kéne forszírozni, hogy legalább magában fönntartsa az ember az a képzetet, van még igazság, holott jelen felállás szerint tudja, hogy nincs. Magam is, felocsúdva az első pofon után épp most nézek teendők után, hogyan lehetne életben tartani a négy év múlva tán újra megcsillanó reményt.

Addig is azonban hallgassuk meg a zupás őrmester igazságát, aki midőn a kiskatona reménytelenül várta a leszerelés távoli jövőbe vesző eljövetelét, azt tanácsolta neki: nem a leszerelést kell várni. A takarodót kell várni, a reggelit kell várni. Így a maga módján arra utalt, hogy a napi kis teendők elfedik a kilátástalannak tűnő jövőt.

Ez az időszak jön most. Mert ha nem, akkor csakis Huxley kis négysorosa lép életbe: „Szóma, ha mondom, segít a gondon, már egy-két köbcenti helyre biccenti.”

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum