Nem azért mondom, meg nem is a mellverés miatt, sőt inkább a ráismerés szomorúságával, hogy igazam volt. Nem tudom, emlékeznek-e rá a drága olvasók, de nem egyszer és nem is kétszer meséltem arról, ez az egész migráncs-soros őrület nyolcadika után így vagy úgy, de eltűnik. S lőn.
Vasárnap este hétig, amíg az urnák le nem zárultak, az összes Fidesz-médium, M-ek, Echo-k, Origók meg a maradék ezervalahány szinte nem is foglalkozott a választással-szavazással. Mindenhonnan a migráncsok ömlöttek a legváltozatosabb formában és elképesztő mennyiségben.
És hétkor megtörtént a csoda, amely tartott hétfőn, és máma még mindig. Úgy eltűntek a migráncsok mindenféle hírből, mintha soha nem is lettek volna. A megvédés megtörtént tehát. Ha én most elhülyített Fidesz-szavazó lennék, akkor meghasonlanék, mert kiesett az életemből a fix pont, és teljesen összeborulna minden.
Ilyen fölfordulástól azonban nem kell tartanunk, nem olyan bonyolult az a lélek, aki, mint például Pécsen, ahol gonosz mikrofonosok megkérdezték tőle, mit szól ahhoz, hogy bevezetik az arab számokat, zokogásban tört ki. A rómaiakkal nem tudom, milyen viszonyban lehet, de nem is ez a gond.
Az a baj, hogy mint a vasárnapi eredmények is mutatják, bőven van minálunk olyan elme, aki minden szart bevesz, ergo, úgy irányítható, mint Pavlov kutyájának a nyála. Az a kérdés most azonban, hogy ez a gépezet, kire fókuszálja a bamba tömegek tekintetét, hogy kitől kell félni, kit utálni, és azok mi leszünk, akik színesben akarták látni a világot.
Az új ellenség a rajtuk kívül álló tehát, akiket például nem egy troll, mert annak még elnézné az ember, hanem a nagyságos Fidesz váci elnöke így jellemzett győzelmi táncot lejtve: egyszerűen senkik vagytok. Mintha futball meccsen vagy pállott szagú kocsmában lenne,és lehet, ott is van.
Jelentem, keresztény kultúránk él, és immár teljes pompájában virágzik. E kultúrának pedig szerves része az inkvizíció és az autodafé, a fő inkvizítor most keresi és jelöli ki, kiket kell megégetni, hogy megtisztítsa eltévelyedett lelküket, és kipucolja országából a gonoszt. Nem véletlen, hogy egyre többen keresnek rá a gugliban a kivándorlás szóra.
Fasza, hogy tömören jellemezzem a fennforgást. Az összes pártvezér Vonától Hadházyig lemond és remetének áll, úgy is jellemezhetném, hogy odahagyják a népüket mindenféle vigasz nélkül, holott tán soha nem lenne nagyobb szükség rá, mit most. Maradnak tehát az úgynevezett civilek maguknak, akiket viszont a rezsim kicsinál.
Az a két barom nem véletlenül nótázott az eredmények ismeretében, voltaképp annak örültek, hogy lekerült a kötél a nyakukról. A sarokban nyüszítettek már, Kósa, Tiborcz menekült, amerre látott, szorult a hurok, ami most egycsapásra meglazult, sőt, el is tűnt. Tartok tőle, hogy itt a nagy búsongásban az összes ganyéság végleg elfelejtődik.
A teljes összeomlás helyett legalább ezeket az ügyeket kéne forszírozni, hogy legalább magában fönntartsa az ember az a képzetet, van még igazság, holott jelen felállás szerint tudja, hogy nincs. Magam is, felocsúdva az első pofon után épp most nézek teendők után, hogyan lehetne életben tartani a négy év múlva tán újra megcsillanó reményt.
Addig is azonban hallgassuk meg a zupás őrmester igazságát, aki midőn a kiskatona reménytelenül várta a leszerelés távoli jövőbe vesző eljövetelét, azt tanácsolta neki: nem a leszerelést kell várni. A takarodót kell várni, a reggelit kell várni. Így a maga módján arra utalt, hogy a napi kis teendők elfedik a kilátástalannak tűnő jövőt.
Ez az időszak jön most. Mert ha nem, akkor csakis Huxley kis négysorosa lép életbe: „Szóma, ha mondom, segít a gondon, már egy-két köbcenti helyre biccenti.”
Vélemény, hozzászólás?