Biccent, nem remél

Summarum:
„…Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén…” (J. A.)

Minálunk hétfőn zárva van a piac, nem indulhattam el tehát ötkor kiszellőztetni a fejemet, meg kellett várni, hogy hatkor kinyisson a nemzeti dohánybolt, és mellette a nemzeti COOP. Más nincsen a közelben, a nem nemzeti minibolt kábé egy éve bezárt, pedig rohadt jó buktájuk volt.

Úgy éjféltájt, azt hiszem, volt egy laza infarktusom. Az lehetett, bár ilyen élményt eddig még nem tapasztaltam, és szívész sem vagyok, hogy biztosra megállapítsam. Mindenesetre bazi nagy fájás, szúrás, zsibbadás volt a mellkasomban meg a bal karomban. Eleinte meglepődtem, hogy jé, megdöglök, aztán arra gondoltam, ki nem szarja le, végül mégis megmaradtam.

Reggel hatkor már szinte világos van, mégis valószerűtlenül néptelen az utca. A rigók erre az időre már felhagynak a napi tutulással, és a denevérek is nyugodni térnek. Kicsit fájdogáló mellel mentem tehát át a nemzeti flaszteron a nemzeti boltokba, és úgy ránézésre semmi sem változott.

Ha megyek a talpramagyar üzletek felé, akkor a Nap bal felől bukik elő, ha jövök belőlük, jobbra esik. Máma is ott vigyorgott már a pereme, de róla különben is tudjuk, hogy szívtelen alak. Bájosan süt a temetéseken is, és általában nem foglalkozik ilyen hangyák nyavalyáival, mint te meg én, sőt, még az Orbánéval sem.

Öröknek hiszi magát, és az a vicces a dologban, hogy én tudom róla, nem az. Ő viszont a hülye héliumos agyával rajtam röhög, mert hozzá képest tényleg nincs semmim, és ez az infarktusos este még ezt is elvette tőlem. Miközben sóhajtoztam a karomat masszva, arra jöttem rá, hogy az én egemen már örökre ez az Orbán süt majd.

Nem volt egy felemelő rádöbbenés, sőt, egészen lesújtó volt, azzal a vigasszal, hogy nálam kevésbé vén polgártársak egyszer majd megtapasztalhatják, hogy nincs fölöttük borulat. Ha akarják egyáltalán, persze. Mert a tegnapi dicstelen nap megmutatta, hogy lehet ugyan hibást keresni és elemezni a bukást, csak fölösleges.

Voltképp az ezer éves történelmünk az ok és az indok. Ennyi idő ugyan kevés az evolúcióban, a mi fajtánknak mégis elég volt arra, hogy a génjeibe kódolja a szolgaságot, és ez ellen nincs mit tenni. Az a népség pedig, amely tegnap még este tízkor is türelmesen várt, hogy szavazhasson, el fog menni. Könyörgésem tehát az itt maradóknak és értük szól.

Slágvortokban fussuk át, mi jön most. Elsőként is a bosszúállás, mert Orbán nem felejt, és sohasem volt nagyvonalú győztes, nem egy római jellem egyáltalán. Aztán a vérengzés után az elmúlt nyolc év kiteljesítése. Ha szépen akarnám mondani, úgy fogalmazhatnék, a diktatúra finomhangolása, az utolsó babramunka a poklon.

Ez addig fog tartani, míg lesz pénz. Lesz az Unióból fejlődést hazudni, és lesz mivel etetni a hordát. Amikor ennek vége, magától omlik össze úgyis, viszont most nem tudni, ez mikor következik be, de már mindenképpen későn. Az elkövetkező hónapokban az utolsó szabad hangokat is beszántják, és azt csinálnak, amit csak akarnak.

Sajnálom. Őszintén sajnálom azokat a képviselőket, akik ellenükben ülnek majd a parlamentnek nevezett cirkuszban, mert létük már most értelmetlen. Sajnálom magunkat, hogy tovább kell nézni az öntelt pofájukat, mert most már végképp azt hiszik, hogy náluk van a bölcsek köve és tévedhetetlenek.

Sajnálom, hogy le leszünk nézve a saját hazánknak hazudott helyen, mert ez jön. A rajongók, az összes borult agyú pöckölgeti majd az orrunkat, és nyújtott hangon mondja, hogy nézz az eredményjelzőre, és vigyorog bele a képünkbe, továbbá azt üvölti: kuss! Meg leszünk alázva, ki leszünk röhögve, mert mégis csak taplók.

Minden mélyebb elemzés helyett: ez következik, a többi csak körítés. Tegnap éjféltájt, amikor az infarktusom odébb ált, azzal a lendülettel lettem – és te is – most már nem másod-, hanem harmadrangú állampolgár, tehát hajtsd le szépen a fejedet. A magam részéről Babits utolsó sóhajtását jelölöm célnak, mást nem tehetek:

„…mint ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…” – Nem valami acélos, de azért mégis valami. Ezt tudom felhozni a mentségemre tekintetes bíróság, és várom a büntetésem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum