Postáskisasszony

Heréd polgármesterének, egy bizonyos Kómár Józsefnek az egyik atyafija elmerült a kampányos, szavazós és savazós cirkuszban, de szügyig. Egy Fidesz-es mikkamakkának gyűjtögetett volna a postán, ami nem tetszett a postáskisasszonynak.

Nem esztétikai okokból, lehet, hogy föss ember volt ez az atyafi, de még az is lehet, hogy nem. Ez tök mindegy, a postán nem lehet aláírást gyűjtögetni. A postán sok mindent lehet, kaparászni, agyvérzést kapni, de ezt és most, ezt a gyűjtögetést ezt nem lehet.

A postáskisasszony tökös volt nagyon, ha ez a jelző épp az ő esetében megengedett, de ez sem érdekel igazán. Szólt ennek az atyafinak, hogy ne má’. Jobb helyeken ilyenkor azt mondják a legények, hogy oppardon kisasszony, és hazamennek.

A vadnyugaton meg előkapják a hatlövetűt, és hunyorogva lőnek a fekete kalapjukban. Magyarhon se nem jobb hely, se nem a vadnyugat. Magyarhon ilyen sajátos, komcsifeudál-fasiszta kóceráj. Ezért ez a polgármester sértve érezte magát, holott ott sem volt.

Ilyen hármas áttételen keresztül, mikkamakka–atyafi-pm.elvtárs is fájt neki, hogy a fatornyosában ilyen postáskisasszonyok ellenállnak az akaratnak. Elbattyogott tehát polgármester elvtárs a postára, és lebaszta a postáskisasszonyt, hogy mit képzel magában, trallalla-trallala, vagy hogyan van az a nóta a királyfival.

Ennyi az egész voltaképp, és szót sem érdemelne, ha nem lett volna ez az én madeleinem tegnap, ahogyan szuttyog a teában. És máris láttam magam fiatalon, delin, amint az idők hajnalán hordom az újságot, és egészen furcsa dolgok történnek velem, akárha postáskisasszony lennék.

Ez annyira Orbán előtt volt, hogy még javában Kádár alatt, így végül is, akárha most. Egyelőre még úgy tűnik azonban, hogy az idő leginkább lineárisan telik, egyezzünk meg tehát abban, hogy kurva régen történt, hogy belenéztek a szemembe.

A körzetemben lakott a megyei lap főszerkesztő elvtársa is, aki a nehéz napok estéin a sarki késdobálóban pihente ki a fáradalmakat. Ez volt a közelben elterülő szovjet laktanya tisztjeinek törzshelye is, klafa kis hely volt tehát, én meg újságpénzt szedtem a bizarr nap estéjén, és szintén megpihentem főszerkesztő elvtárs második otthonában.

Úgy adta ki magát a dolog, hogy pont egy asztalnál dülleszkedtünk csöndesen, amikor főszerkesztő úr fixírozni kezdett nagyon a malac szemeivel, és kérdések özönével bombázott, ki vagyok, mit csinálok, minek élek, ilyenek. Akkor sem beszéltem túl sokat, nem válaszoltam neki. Nem szóltam egy rohadt szót sem.

Ebbe ő egyre jobban belehergelte magát, és a végén megkérdezte, tudom-e ki ő, meg kijelentette, vigyázzak, mert nagyon sokat tud ártani nekem. Így habzott a nyála, aztán csöndben ott hagytam az anyjában főni.

(Így zárójelben teljesítem ki a mesét: egy óra múlva, amint az újságpénz szedését bevégeztem, visszafelé haladtomban látom ám, hogy a kocsmától húsz méterre egy alak úszó mozdulatokat végez a flaszteron hasmánt, a kalapját meg fújja a szél, s az gurul. Perszehogy főszerkesztő elvtárs tempózott ott. Jó úttörő vagyok, hazacipeltem és nekitámasztottam az ajtónak.)

Ez a főszerkesztő elvtárs ilyen kommunista-dzsentri volt, mint a herédi polgármester elvtárs. Ez egy embertípus, amelyet megfelelő gének esetén a rendszer kitermel magából. Nem mindenütt fordul elő a világban, nálunk viszont bőven tenyészik.

’89 után volt rá esély, hogy kihaljon, de ez sajnálatos módon elmaradt. Most pedig már túlszaporodtak, burjánzanak élőhelyükön, amely a NER, és ennek sűrű és büdös levegője egyre nagyobbra növeszti az összeset. Onnan ismerhetni meg őket, hogy önálló vegyértékük nincs, rangjuk van, meg címük. Polgármester, képviselő, ilyenek, és nem tudják, hogy ez csak egy állapot, mindenféle érdem nélkül.

Viszont ezt a kommunista-dzsentri fogalmat nem csak azért találtam ki, mert oly jól hangzik, meg igaz. Hanem mert, ha a mi hülyéink szerint már van sorosista embertípus, akkor játsszuk így a játékot, és illesszük be a Brehmbe őket is, mint felettébb kártékony fajtát.

De megint csak száguldozik a képzeletem, hiszen voltaképp a postáskisasszonyról akartam mesélni, és hiszed vagy sem, de azt tettem. Becsületre méltó a merészsége, amellyel szembeszállt egy kommunista-dzsentrivel, mert ezek bosszúálló fajta, meg pitiáner is, persze. Lehet, a postáskisasszony és a rokonsága az incidens után kezdheti keresgélni a ládafiában a munkanélküliek kiskönyvét.

De más baj is eshet, ha nem vigyáz. Mert tegnap olvastam azt is, hogy vezérünk meghirdette a totális háborút, amelyben szerinte óhatatlanul elcsattan egy-két pofon. Így fogalmazott, hát, akkor nézzük!

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum