Amikor Béla rájött, hogy örök idők óta ott ül, és mindig is ott fog a Lélekellátó viaszosvászonnal borított asztala mellett, úgy vélte, hogy valami más elfoglaltság után kell néznie. Olyan után persze, amely helyben űzhető, otthoni munka mintegy. Így hallotta meg az idők szavát, és ennek örömére fröccsöt kért természetesen, meg egy mérőszalagot. A kocsmáros sok mindent látott már és átélt vele együtt, de ilyet még nem, de tudta, hogy nem érdemes kérdezni semmit, választ úgysem kap, de az az öröme megvolt, hogy biztos volt benne, a végén úgyis kiderül minden turpisság vagy minden kín, de az is, hogy semmi sincs véletlenül.
Béla hörbölt egyet, és nekilátott szemlélni az idő folyását. Nem a falióra kattogását, amelyet száz évekkel ezelőtt lepusztult vasúti várók éji homályában szokott tenni, megtanulva a másodpercek lüktetését, mert tudta, hogy az csak hazugság, álca az emberi világ felé, hogy azt higgyék a szerencsétlenek, értenek valamit, de nem. Béla ugyanis ismerte az idő sajátos, kettős természetét, hogy úgy telik, ahogy neki tetszik, illetve azt is, hogy visszafelé is tud folyni. Így hát – és ezt nem tudta a fröccsök ura -, azért kellett az a rohadt szalag, hogy a térben ejtse foglyul ezt a mocsadékot, mert csak ott lehet, hacsak nem a szívben, de ilyen alkalmatosság most éppen Bélában nem működött.
Ivott még egy kortyot, majd odalépett a légyszaros ablakhoz, és hosszan nézte a kinti világot. Olyan ábrándos szemekkel, mint valami romlásra érő kamaszlány, és megállapította magában, hogy az ég másképpen kék. Fogta a mérőszalagját, és az üvegre helyezte, húzgálta és igazgatta szuszogva, a fröccsök ura pedig nem állhatta meg, és megkérdezte. – Te meg mi a francot csinálsz? – Mérem a Napot. – Ezt mondta Béla olyan természetességgel, amilyennel mindenre elszánt eszementek képesek csak, de a fröccsök ura nem lepődött, és főleg nem ijedt meg, mert jött is rögtön a magyarázat. – Nagyobb. Határozottan nagyobb. – Bővebb kifejtést Béla nem eszközölt, de nem várta senki sem, a kocsmáros pedig elhatározta, hogy nem zavarja meg az alkotás szabadságát.
Aztán Béla visszatért a bázisra, a székéhez, ivott egy kortyot, amitől a pohár kiürült, és miközben a fröccsök ura már sprickolta is a következőt, ő mélán az udvarra indult, de nem vitte a szalagját. Odakint ránézett a cseresznyefára, amelynek ágai közt igyekezett valaha megvilágosodni, de nem látott rajta semmi különöset. Csak a rigókon. Ők két hete még szalto mortálét játszottak a vizesvödörben, s bár most sem volt sokkal hűvösebb, eszükbe sem jutott fürdőzni, csak ültek ott bambán, mint dagadt és szemüveges óvodások. Fölnézett hát Béla újra az égre, és megállapította, hogy olyan bíborosan mélykék, és akkora csöndek vannak benne, ami egyből megmutatta a rigók melankóliájának okát, de hát, még ez sem volt elég bizonyíték.
Visszaballagott így az ivóba, és a fröccsök ura csak nézte, nézte, mert Bélában is zümmögött a magány, ezért nem szólt hozzá. Egy újabb, pohár-ürítő korty után fogta hát Béla a szalagját, kiment a térre, és elkezdte méregetni a bukszusok árnyékát, a Szentháromság szobor talapzatát, és kezéből szextánst alkotva a templomtornyot, hogy a két közmunkás álla leesett, és még jobban belemerevültek az anyaföldbe, mint eddig bármikor. És akkor lepődtek csak meg igazán, amikor Béla a lábuk elé térdepelt, mint a Szentatya, amikor koldusok lábát mossa, és megmérte őket is tetőtől talpig, széltében és hosszában. Egyikük szájából Béla fejére esett a staub nagy ámulatában, de a friss mérnököt, aki ekképp akarta foglyul ejteni az időt, ez nem zavarta egyáltalán, hanem csak elégedetten hümmögött, mert érezte már a bölcsek kövének eljövetelét.
Visszatérve a viaszosvászonhoz, ahol már várta a következő gyöngyözés, fölhajtotta azt is, és újra a térre révedt bizonyságok után kutatva. A szereplőket tanulmányozta ezúttal, a duplagyűrűsöket, akik szandálka helyett mamuszban nyammogták a világot, otthonkájuk alatt melegítőben, mintha sóhajtozó fiatalasszonyok volnának, a műanyag dömpereseket, akik nem surrogtak járgányaikkal, az olajos hajúakat, akikről nem csorgott már a felesek izzadsága, és a bádogbánost, akinek árnyéka olyan hosszúra nyúlt, hogy elért a Szentháromság szoborig. Amikor ezzel végzett, a fröccsök urához fordult, és úgy ejtette ki a kérlelhetetlenség szavait. – Beszökött. – A kocsmáros elképedt, és megkérdezte. – Mi szökött be? – Az ősz. – Felelte Béla a fröccsök határozottságával. – Hát persze, te ökör. Holnap október. – Válaszolta a kocsmáros, de ezzel Bélát nem ingatta meg. – Azt csak úgy hiszed. – Ezt mondta, és sokat sejtetően mosolygott.
Vélemény, hozzászólás?