Kampec dolores LVIII. – Beszökött

Amikor Béla rájött, hogy örök idők óta ott ül, és mindig is ott fog a Lélekellátó viaszosvászonnal borított asztala mellett, úgy vélte, hogy valami más elfoglaltság után kell néznie. Olyan után persze, amely helyben űzhető, otthoni munka mintegy. Így hallotta meg az idők szavát, és ennek örömére fröccsöt kért természetesen, meg egy mérőszalagot. A kocsmáros sok mindent látott már és átélt vele együtt, de ilyet még nem, de tudta, hogy nem érdemes kérdezni semmit, választ úgysem kap, de az az öröme megvolt, hogy biztos volt benne, a végén úgyis kiderül minden turpisság vagy minden kín, de az is, hogy semmi sincs véletlenül.

Béla hörbölt egyet, és nekilátott szemlélni az idő folyását. Nem a falióra kattogását, amelyet száz évekkel ezelőtt lepusztult vasúti várók éji homályában szokott tenni, megtanulva a másodpercek lüktetését, mert tudta, hogy az csak hazugság, álca az emberi világ felé, hogy azt higgyék a szerencsétlenek, értenek valamit, de nem. Béla ugyanis ismerte az idő sajátos, kettős természetét, hogy úgy telik, ahogy neki tetszik, illetve azt is, hogy visszafelé is tud folyni. Így hát – és ezt nem tudta a fröccsök ura -, azért kellett az a rohadt szalag, hogy a térben ejtse foglyul ezt a mocsadékot, mert csak ott lehet, hacsak nem a szívben, de ilyen alkalmatosság most éppen Bélában nem működött.

Ivott még egy kortyot, majd odalépett a légyszaros ablakhoz, és hosszan nézte a kinti világot. Olyan ábrándos szemekkel, mint valami romlásra érő kamaszlány, és megállapította magában, hogy az ég másképpen kék. Fogta a mérőszalagját, és az üvegre helyezte, húzgálta és igazgatta szuszogva, a fröccsök ura pedig nem állhatta meg, és megkérdezte. – Te meg mi a francot csinálsz? – Mérem a Napot. – Ezt mondta Béla olyan természetességgel, amilyennel mindenre elszánt eszementek képesek csak, de a fröccsök ura nem lepődött, és főleg nem ijedt meg, mert jött is rögtön a magyarázat. – Nagyobb. Határozottan nagyobb. – Bővebb kifejtést Béla nem eszközölt, de nem várta senki sem, a kocsmáros pedig elhatározta, hogy nem zavarja meg az alkotás szabadságát.

Aztán Béla visszatért a bázisra, a székéhez, ivott egy kortyot, amitől a pohár kiürült, és miközben a fröccsök ura már sprickolta is a következőt, ő mélán az udvarra indult, de nem vitte a szalagját. Odakint ránézett a cseresznyefára, amelynek ágai közt igyekezett valaha megvilágosodni, de nem látott rajta semmi különöset. Csak a rigókon. Ők két hete még szalto mortálét játszottak a vizesvödörben, s bár most sem volt sokkal hűvösebb, eszükbe sem jutott fürdőzni, csak ültek ott bambán, mint dagadt és szemüveges óvodások. Fölnézett hát Béla újra az égre, és megállapította, hogy olyan bíborosan mélykék, és akkora csöndek vannak benne, ami egyből megmutatta a rigók melankóliájának okát, de hát, még ez sem volt elég bizonyíték.

Visszaballagott így az ivóba, és a fröccsök ura csak nézte, nézte, mert Bélában is zümmögött a magány, ezért nem szólt hozzá. Egy újabb, pohár-ürítő korty után fogta hát Béla a szalagját, kiment a térre, és elkezdte méregetni a bukszusok árnyékát, a Szentháromság szobor talapzatát, és kezéből szextánst alkotva a templomtornyot, hogy a két közmunkás álla leesett, és még jobban belemerevültek az anyaföldbe, mint eddig bármikor. És akkor lepődtek csak meg igazán, amikor Béla a lábuk elé térdepelt, mint a Szentatya, amikor koldusok lábát mossa, és megmérte őket is tetőtől talpig, széltében és hosszában. Egyikük szájából Béla fejére esett a staub nagy ámulatában, de a friss mérnököt, aki ekképp akarta foglyul ejteni az időt, ez nem zavarta egyáltalán, hanem csak elégedetten hümmögött, mert érezte már a bölcsek kövének eljövetelét.

Visszatérve a viaszosvászonhoz, ahol már várta a következő gyöngyözés, fölhajtotta azt is, és újra a térre révedt bizonyságok után kutatva. A szereplőket tanulmányozta ezúttal, a duplagyűrűsöket, akik szandálka helyett mamuszban nyammogták a világot, otthonkájuk alatt melegítőben, mintha sóhajtozó fiatalasszonyok volnának, a műanyag dömpereseket, akik nem surrogtak járgányaikkal, az olajos hajúakat, akikről nem csorgott már a felesek izzadsága, és a bádogbánost, akinek árnyéka olyan hosszúra nyúlt, hogy elért a Szentháromság szoborig. Amikor ezzel végzett, a fröccsök urához fordult, és úgy ejtette ki a kérlelhetetlenség szavait. – Beszökött. – A kocsmáros elképedt, és megkérdezte. – Mi szökött be? – Az ősz. – Felelte Béla a fröccsök határozottságával. – Hát persze, te ökör. Holnap október. – Válaszolta a kocsmáros, de ezzel Bélát nem ingatta meg. – Azt csak úgy hiszed. – Ezt mondta, és sokat sejtetően mosolygott.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum