Olimpia és más történetek

Nem lesz olimpia Magyarországon, így döntött Orbán Viktor. Mindezt fölfoghatjuk úgy is, mint a legfrissebb országos cimbora, Trump csicsakedvelő mesterfodrász felé tett baráti gesztust, hogy gigantikusan jól teljesítő hazánk elegánsan félre áll Los Angeles útjából, mert nem akarja ledózerolni őtet a felcsúti mágiával.

Viszont egyszer kérünk majd valamit magától Donald elvtárs, mondhatta a telefonba a Viktor – ha már ötpercenként csevegnek a legújabb fizura trendekről -, mondjuk azt, cserébe adja át nekünk Soros-boszorkányt, hogy végre hajthassuk rajta az autodafét, és szent tűzön tisztíthassuk meg a lelkét a Kossuth téren, mert egészen nyilvánvalóan ő pénzelte azt a kétszázhatvanezer embert, akitől most a mi jótevőnk összeszarta magát.

Másrészről meg az van, hogy igyál még egyet, és fogd rá a nyuszira. Körülbelül ilyen állásponton van ma az országot bitorló erő, amikor kijelenti, hogy az ellenzék hátba támadta a csudálatos álmokat. Ezt Kósa mondta a kupakhalom aljáról, és mindenki fossa a szót össze is, meg vissza is, csak egyet nem mondana még a GESTAPO pincéjében sem az egyik elcseszett Fidesz-organizmus soha, hogy csupán nem akartak volna a világért sem népszavazást bukni.

A helyzet ugyanis az, lett volna olyan opció is, hogy gyere nép, és döntsél, meséld el nekünk, hogy még a saját budidban is toronyugrást szeretnél látni. Egy napja még az ATV-ben valamely olimpiától fölkent elme arról elmélkedett, most kéne elkezdeni a munkát, és bemutatni a magyar parasztnak, miért is volna annyira kurvára jó elcseszni pár ezer milliárdot arra, hogy a Viktor ne csak a felcsúti csodakatlanban, hanem szerte mindenütt pöködhesse a szotyola burkolatát, miután Putyinnal pörküttet vacsorált a ’zünnepi fogadáson, nyakában partedlivel.

Oda az idea, de kanyarodjunk vissza a kupakok aljához, ahonnan azt halljuk, az ellenzék nyilvánvaló célja, hogy akár árulása révén is egy súlyos nemzetközi presztízsveszteségbe hajszolja bele a fővárost és az országot. Nem kell azt a presztízst siratni, az már rég odavan Orbán elvtárs állhatatos ténykedése okán, másrészt az ellenzék célja nyilván az, hogy ezt az egész pöffeszkedő bagázst mondjuk a tőlünk negyven fényévnyire a TRAPPIST-1 vörös törpe körül imbolygó valamelyik föld jellegű bolygóra száműzze, ha már a francba nem lehet.

Viszont módosítok, az ellenzéknek nincsen ilyen szándéka egyáltalán, a népnek van ilyen óhajtása, és ezért nem lesz népszavazás, mert mindez kiderülne, és azt már nem lehetne dekorálni úgy, hogy kurvára megnyertük, amit elbuktunk. Mert ha már a Gój motorosoknak is tele van a töke, mint azt voltak szívesek minapi nyílt levelükben megfogalmazni, akkor baj van, nem kicsi, hanem nagy.

Mindezek ellenére ezt is úgy rázzák majd le magukról, mint kutya a vizet, és újra jön majd a rezsi, az Unió, a migráncsok meg a pávián vörös segge luka. Így hát, ez nem győzelem, hanem a háború kezdete, viszont a momentumos fiúkért és lányokért aggódok. Kerékbe törik, fölnégyelik és megnyúzzák őket. Legyünk hát mellettük óvón!

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum