Vakarásos sérülés. Ezt mondta a magyar egészségügyben egy magyar asszonynak egy magyar sebész a mellében kellemetlenkedő rákra, majd szó nélkül kezébe nyomta a zárójelentést, amelyben utasításként az szerepelt: „kontroll p. e.”. A beteg később, ahogyan az a magyar egészségügyben manapság szokásban van, belehalt az örömökbe, mert nem ment vissza az orvoshoz. Nem tudta értelmezni ezt a „kontroll p. e.”-t.
Most, hogy már régen a föld alatt van, a bíróság ötmillió forint kártérítést ítélt meg a családjának, mondván, a beteget nem megfelelően tájékoztatták. A „p. e.” azt jelenti, panasz esetén. Tegye föl a kezét, aki, midőn távozik a rettegett rendelőből, erre gondolna, és főleg úgy, hogy a bíróság szerint az asszony „egyszerű” volt. Tán azt sem tudta, mi a fene lehet az a kontroll. Esetleg azt mondták volna neki: ha rosszabbul van, jöjjön vissza, még élhetne. Talán, egy kicsikét.
Ez az ötszavas mondat egy másodperc csupán, de nem hangzott el. Most ezért az Orbán a hibás? Nem közvetlenül, sőt, még a Gyurcsány sem. Aztán meg mégis, mert a mindenkori elitek alakították ilyenné a rendszert, amely érzelem-mentes robotokká tette a népeket, és amelyben az orvosok sem élnek burokban. Odavetik, hogy „kontroll p. e.”, amivel a munkát elvégzettnek tekintik, akárha gépjármű volna a beteg, és azt írnák, olajcsere elvégezve, aláírás pecsét, slussz. Tessék közlekedni az életveszélyes világban. Így mennek itt a dolgok.
A XVIII. században, amikor Mária Terézia azt iktatta törvénybe, hogy csak végzett orvos gyógyíthat, akkor is baj volt. A magyar egyszerűek nem értették a doktorok nyelvét már régen sem, így a laikus gyógyítókhoz fordultak, mert bennük bíztak, akik az ő nyelvüket beszélték. Emiatt szaporodtak a boszorkányperek, amitől ugyan a népeknek nem lett jobb, ám a kuruzslást ki lehetett szűrni. Máma a Kúria dönt, mert a beteg most sem érti, mit hablatyol össze a doktor, aztán emiatt meghal csöndben.
Harmincöt évvel ezelőtt a katonaság elől iszkolva az idegosztályra menekültem, hogy bevonuláskor legyen egy klafa zárójelentésem, mert a jövőben nem volt érkezésem fogkefével klozettet pucolni férfiasan, keményen. Sikerült a mesterterv. Amikor elbocsátottak, hogy menjek Isten hírével a laktanyába, ilyenek szerepeltek a papíromon, hogy: neurosis depressiva suicid késztetésekkel, meg, hogy a mai napon emittálnak. Tisztára boldog voltam, mert értettem a szabadulólevelet, ezt akartam, és bújtam a szakirodalmat.
A katonaorvos, mint valami pestisest, úgy zavart haza, amitől ördögi vigyor kerekedett a szájamon. Viszont így visszagondolva, ha valaki valóban a rám aggatott kórismével, és az orvosi szöveg ismerete nélkül bandukolt volna ki a kórházból, lehet, hogy pár nap múlva két pofára tömi magába a nyugtatót valóságos suicid szándékkal, mert tényleg unja már ezt az egészet. A drágalátos hozzátartozók meg csak ámultak volna, akkor ez hogy. Mindez hányszor játszódott le így más, nem ál-betegekkel, már soha nem tudjuk meg.
Szerencsém volt, mint ahogyan harminc évvel később, tehát pár évvel ezelőtt is, amikor fél évig vizsgálgattak tudós doktorok, hogy mér’ imbolygok a nagyvilágban lépegetve. Kaptam egy rakás papírt a végén, és nem kellett szótáraznom, mert az otoneurológus, midőn visszaadott a mindennapoknak, így összegezte a dolgot: hamarosan lábra sem tud állni, egyen sok „B” vitamint. Ez világos beszéd volt, így, amikor hajnalokon a boltba szuszogok és támolygok, tudom, hogy ez van, egyszer majd megdöglök a székben ülve.
Ez a szegény asszony viszont annyit tudott meg csupán, hogy ne vakarózzon, mert megvastagszik a mellén a bőr. Attól érzi azt a csomót. Lehetne mélázni, a sebész hibázott-e, hogy csak ránézett és diagnosztizált, de egyáltalán nem érdemes. A magyar egészségügy annyi gyalázatot produkál Mária Terézia után háromszáz évvel, hogy ez az egy eset alig is veri ki a biztosítékot. Viszont, mint azt a kormányzó erőtől tudjuk, minden a lehető legnagyobb rendben van benne. Igaz, hogy fogy a magyar, ezért a koton mellőzését javasolják, különben meg Isten adta, Isten elvette. Ősi magyar bölcselet ez, nemigaz? Nem.
Vélemény, hozzászólás?