Kampec dolores XXXIII. – A táska

Béla imbolygott a ködben. Amúgy is álomvilágban élt leginkább, most azonban mintha a tenger fenekén lett volna, úgy szorzódtak meg a hangok, a kutyák vonyítása bálnák énekének tetszett, a falu szuszogása valamely ismeretlen százkarú szörny eljövetelét jósolta, és bugyborékolt az egész világ. A lámpák pedig, amelyek glóriát kaptak a magasban az általános kavargásban, azt éreztették vele, hogy a Mennyország felé vezető utat mutatják, ahová pedig egyáltalán nem vágyott.

kékségAmúgy is nehezen járt már, most azonban ismeretlen tengeri indák csavarodtak a lába köré, rákok szaladgáltak rajta, és halak úszkáltak a szemei előtt, amelyeket kinyújtott karral kellett odébb tologatni, mert nem voltak hajlandók utat engedni a menekülőnek. Bár, meg kell vallanunk, igazából azt sem tudta, mi elől is fut, ha egyáltalán iramodásnak lehet nevezni azt a dicstelen haladást, amelyet a sűrű tejfölben előadott, pedig egyáltalán nem volt közönsége a mutatványhoz. Egyébiránt fogalma sem volt arról, merre jár.

Aztán, amilyen hirtelen borult rá a fátyol a falura, annak határában mintha pengével vágták volna el. Sütött a Hold, ragyogtak a csillagok, és az egész Univerzum összes éji fénye egy helyre mutatott, és újra ott volt, ami elől iszkolt valójában, a kék táblánál, amelyet nem is oly rég még a puszta körmével akart szétmarcangolni, de az vigyorogva, kérlelhetetlenül érdeklődött, és elpusztíthatatlanul: „Tudta?” – A jó kurva anyátokat! – Ezt motyogta maga elé Béla, de hiába merült alá lelkének ismeretlen mélységeibe, az indulatnak a leghalványabb jelét sem találta ott.

És ekkor megszólaltak a rigók, akik – ezt mutatta a tapasztalat – egy órával pirkadat előtt kezdték meg a koncertet Isten rendelése szerint, és Béla elámult, mert öt perce indult el a tenger fenekén, amikor még fiatal este volt, most meg új virradat közelített, jelezve, hogy megint túl kell élni valahogyan néhány órát. Így játszott vele az idő. Mire a kocsmához ért, már a kakasok is azt mondták a többieknek, hogy ébredjenek a valóra, és a fröccsök ura, aki az este még azt hitte, barátját végleg elnyelte az ismeretlen, most majdnem a nyakába ugrott.

Úgy kellett visszatartania magát, hogy férfiasságát azért némelyest megőrizze, de szó nélkül sprickolta a szódát a borba, úgy koppantotta az asztalra a fröccsöt, mint aki tud valamit. Volt is mondanivalója. – Robbantottak az este. – Ezt közölte Bélával, aki még azzal volt elfoglalva, hogy a moszatokat valahogyan leszedegesse magáról, de azért érdeklődött. – Mi van? – Ekkor a kocsmáros hosszan, mindent elmesélt, de hősünk, aki meg volt győződve róla, hogy az ő faluja kívül esik a világ folyásán, csak a vállát vonogatta. – Na és? – A fröccsök ura erre nem tudott érdemben felelni, így azt hitték, ezzel meg is tárgyalták az összes aznapra rendelt gondot. Fél óra sem telt el, és megtudták, hogy ebben az országban sehol sincs menedék.

Éktelen szirénázás hallatszott, még annál is súlyosabb, mint amikor Bélát néha elvitték különféle okok miatt, és pillanatok alatt ott termett a Szentháromság szobor tövében két rendőrautó, egy tűzoltó járgány, meg egy másik, amelyre az volt írva ékesen: Tűzszerész. – A rosseb. – A csodálkozás szinte egyszerre szakadt ki a két barátból, de minden olyan hirtelen történt, hogy még a két méla közmunkás is alig tudott kitérni a csikorogva fékező autók elől, amelyekből emberek ugráltak elő, és elkezdték – mint rossz filmekben – sárga szalaggal körülkeríteni az egész lankadt teret.

Az embereket meg, akiket máris odavonzott a földindulás, küldték a szalagon túlra, sőt, még a bádogbánost is – aki nekilátott félreverni a harangot – a francba zavarták a templomból. A kettők tudták, hogy rájuk is sor kerül, ezért – tisztesség ne essék szólván – bebújtak a pult alá, és jól sejtették. Nyikorgott az ajtó, és egy bugyborékoló hang kérdezte: – Van itt valaki? – Lélegezni sem mertek, aztán még egyszer: – Van itt valaki? – Majd zárult a jószág, így elő lehetett bújni a rejtekből meglehetős nevetséges módon. A légyszaros ablakhoz kúsztak, úgy pislogtak kifelé, hogy mi ez a mozi.

insomnia_doc-adviceÉs akkor meglátták. Az aranyló Nap sugaraiban ott gyöngyözött, világított nagy rózsaszínűen a Táska, nekitámasztva a Szentháromság szobor tövének. Hello kittys alkalmatosság, mint a veszedelem maga. A sárga szalagon túl ott szorongott a falu apraja, meg a nagyja: a duplagyűrűsök, a kielégítetlen mackónadrágos fiatalasszonyok, olajos hajú uraik, a traktoros legények, fogatlan nagypapák, és maga a polgármester, aki élénken magyarázott. Mint később kiderült, ő riasztotta a fél magyar hadsereget, mert tudta, amit tudott, és látta, amit a tévé látni engedett neki. Ettől hülyült meg teljesen.

Megjelent egy űrruhás alak, és mintha valóban a súlytalanságban leledzene, úgy közelített a veszedelemhez. Óvatosan nyitotta a rózsaszín pusztítót, majd elkezdte kirakosgatni a tartalmát, úgymint: egy parizeres zsömlét, egy kólát, egy Túró Rudit, könyveket, valamint füzeteket, és vége volt. Az űrutazó még megrázogatta a Kittyt, de csak néhány morzsa hullott a szent magyar földre. A bátor felderítő intett, hogy oké, a polgármester megtörölte izzadó homlokát, Béla pedig a kocsma hűvösében fölnyerített.

– Stanicli. – Mi van? – Kérdezte a fröccsök ura. – Már megint az a rohadt stanicli. – A kocsmáros megértette, és elterült a földön. Fetrengtek a röhögéstől, és éppen ekkor föltámadt a szél odakint, élénken megzörgette a kék táblákat, amelyek mindent elborítottak, és az kérdezték az egész falutól és annak minden egyes lakosától: Tudta? De nem tudtak azok semmit sem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum