Hétfőn volt talán, amikor a tér sarkán föltűnt egy sárga folt. Oda kellett néznem, mert ilyen eddig nem volt a perifériám szegletében a mai időkben. Kihajoltam, de még így is csak annyi látszott a szépséges virágok miatt, hogy „szavazz”. Ez volt odaírva ilyen kampányos asztal lábai közé, és abban a pillanatban rájöttem, már a kávémat sem szürcsöghetem háborítatlanul, mert minálunk meghirdették a visszavonhatatlan degenerálódást, mintha mindennapi testnevelés volna.
És még csak meg sem kérdezték, mint annak idején Goebbels a berlini sportcsarnokban a német hülyéktől: „Kérdezem tőletek: akarjátok-e a totális háborút? Akarjátok-e ha kell, totálisabban és radikálisabban, mint ahogyan ma egyáltalán még el tudjuk képzelni? Kérdem tőletek: szilárdabb, elmélyültebb és megingathatatlanabb-e bizalmatok a Vezér iránt, mint bármikor azelőtt?”
Ezt ordította a kacsaklábú, amikor az oroszok már a spájzban voltak, és utána még göcögött is, így: „Ha azt mondtam volna, hogy ugorjanak le a Columbus-ház harmadik emeletéről, ezt is megtették volna.” Aztán később megöngyilkolta magát, valamint Magda is, a hitvese, miután a hat gyereket álomba vezérelték. Ezek nem szép dolgok, mégis ilyen hirtelen rőzse-dal volt a lelkemben. Mert az ember ül csak bambán, aztán csapong. Azért.
Kihajoltam hát a virágok mögül, és persze, hogy az állott az asztal alján: „Nemmel” – Ezt tessenek kiegészíteni a narancssárga színnel, a „szavazz” szóval, és máris készen áll a dadaista műalkotás, hogy ezek benyomultak a Savaria térre.
Tisztára tomboló nyári ősz volt, a pelenkások rugdosták a műanyag dömperjeiket meg motorjaikat, mellettük járókeretes öregasszony vánszorgott. Irigyeltem a klafa kis menetelési segédeszközéért, de ez magánügy. Mégis, a francba.
A szökőkút is csobogott, ahogyan, s amire kitalálták őt, úgy, és olyan kerek volt a világ, mintha Sziddhartha vizionálta volna a bódhifa alatt. A sárga asztal mögött ácsorgott két nő, és senki az ég egy világon nem járult hozzájuk, hogy meghallgassa az igét. Le sem szarták őket a népek magunk közt szólván, viszont volt egy fegyverük, egy hat éves forma gyerek, mint nehéztüzérség. Voltak a két nőknek narancssárga szórólapjaik is ezzel a szavazással meg ezzel a nemmel ellátva, ezzel tömködték a kölköt, hogy hordaná szanaszét.
Vitte is angyalom, és belégyalogolt a búbánatos lelkembe. Én ilyen alkalmakkor, amikor magam vagyok a kávézó teraszán, Faludy Gyuri bácsi leszek hirtelen, apróbb módosulásokkal. Míg ő verseket gyártott magában a kövek fejtése közben a halálra várva, magam meg mondogatom a ritmusokat kávét szopogatva. Nem épp ugyanaz, aztán meg dehogynem. Mindenkinek megvan a maga összkomfortos kalitkája, csak ezeknek a sárga asztalosoknak nem, akik felhatalmazva érzik magukat, hogy belemásszanak az ember lelkébe. Egyelőre pisálni lehet nélkülük, ami maga a szabadság. – Véltem.
Be is menekültem hát a budiba, ahol szólt a rádió, és mondta a híreket. Éppen nem részletezném, ha nem lett volna kurva jó a könnyebbülés, egészen bizonyosan narancsliget lett volna az ammóniás odú. Ennél lájtosabban nem lehet elmesélni, hogy ki iramodjon a repedt sarkú valamibe, már megzavarodok, hogy ne legyen csúnya a szám. Aztán az. Lázas lehettem a minap, ilyenkor föss herpeszek születnek rajta, nem részletezem.
Viszont, hogy az a gyerek, aki narancssárgán szaladgált, hogy abból mit fog majd kihozni a másik zsidó, azt megvárnám, ha lenne elrendelt időm. Hiszen vélhetően úgy lesz majd, hogy két szakállassal kell egyszerre foglalkoznia. Az egyiket Jézusnak híják majd – már a miheztartás végett -, a másik pedig Freud bácsi lesz, és a szórólap-osztó ártatlan virágszál, amikor már nem oldalra hajolva kerülöm ki a virágokat, hanem alulról vizslatom, na, akkor angyalom leveti a zakóját, mint befolyásos alak, hanyatt dől, és a gyerekkorról mesél egy pápaszemesnek, hogy akkor hasonlott meg, amikor a Savaria téren rohangászott valaha.
Most azonban, még itten van ártatlanul. Ahogy fölállok, a csillagok, meg a göncölök úgy fénylenek fönt, mint a glória az alpolgármester kobakja fölött. Alig néztem félre, már ott sertepertélt panyókára vetve zakóját a sárgák közt, mintha az élete múlna rajta, aztán lehet, hogy így is van. Orbán mészárolni akar a rossznyelvek szerint, ha nem lesz sikeres az eszemenés. Fogós, ravasz dolog ez, mármint alpolgármesteri szemmel nézve. Énnekem csak móka, figyelősdi, hogyan is veszíti el minden józan feltételezés ellenére a gerincét, vagy csak a gerinchúrját, akit arra jelölt ki a hatalom.
Szar ügy lehet, és az is. Nincsen mit szépíteni rajta, az alpolgármestereken átgyalogol a világ, számunkra fölfoghatatlan érzéketlenséggel. Az maga a mélység, amibe süllyedni kényszerült, ám valljuk be, derekan állta mindaddig, míg a kiskölök szaladgált a migráncsos papírjaival. Ám akkor a Savaria tér minden egyes teremtménye, alpolgármestertől a fostos galambokig csodát látott. Egy burka nyomult bele az idillbe.
Magánvalóan és büszkén. Domborodott a hasa, jelezvén, hogy ő is ember, a magunk fajtájából való, szeret és szerelmeskedik, minek következtében ott van a magzat a szíve alatt. Gyönyörűséges egy ember volt, csodálatos asszony. És azt vettem észre, hogy nem szakadt le a boltozat, az ég egy világon senki oda sem mukkant felé, a dömperesek dömpereztek, a járókeretesek vánszorogtak, a szökőkút vize sem merevedett jéggé, egy volt a világ. És mégis, a hatéves forma gyerek szaladgált a sárga papírokkal, alpolgármester úr a panyókájával ügyelte a gyűlölet rendjét, hogy hátha összejön, és épp ekkor fogyott el a kávém. Kértem újat, mert jó volt a mozi.
Vélemény, hozzászólás?