Élet

Hétfőn volt talán, amikor a tér sarkán föltűnt egy sárga folt. Oda kellett néznem, mert ilyen eddig nem volt a perifériám szegletében a mai időkben. Kihajoltam, de még így is csak annyi látszott a szépséges virágok miatt, hogy „szavazz”. Ez volt odaírva ilyen kampányos asztal lábai közé, és abban a pillanatban rájöttem, már a kávémat sem szürcsöghetem háborítatlanul, mert minálunk meghirdették a visszavonhatatlan degenerálódást, mintha mindennapi testnevelés volna.

És még csak meg sem kérdezték, mint annak idején Goebbels a berlini sportcsarnokban a német hülyéktől: „Kérdezem tőletek: akarjátok-e a totális háborút? Akarjátok-e ha kell, totálisabban és radikálisabban, mint ahogyan ma egyáltalán még el tudjuk képzelni? Kérdem tőletek: szilárdabb, elmélyültebb és megingathatatlanabb-e bizalmatok a Vezér iránt, mint bármikor azelőtt?”

Ezt ordította a kacsaklábú, amikor az oroszok már a spájzban voltak, és utána még göcögött is, így: “Ha azt mondtam volna, hogy ugorjanak le a Columbus-ház harmadik emeletéről, ezt is megtették volna.” Aztán később megöngyilkolta magát, valamint Magda is, a hitvese, miután a hat gyereket álomba vezérelték. Ezek nem szép dolgok, mégis ilyen hirtelen rőzse-dal volt a lelkemben. Mert az ember ül csak bambán, aztán csapong. Azért.

nem-e-magyart-tanitunkKihajoltam hát a virágok mögül, és persze, hogy az állott az asztal alján: „Nemmel” – Ezt tessenek kiegészíteni a narancssárga színnel, a „szavazz” szóval, és máris készen áll a dadaista műalkotás, hogy ezek benyomultak a Savaria térre.

Tisztára tomboló nyári ősz volt, a pelenkások rugdosták a műanyag dömperjeiket meg motorjaikat, mellettük járókeretes öregasszony vánszorgott. Irigyeltem a klafa kis menetelési segédeszközéért, de ez magánügy. Mégis, a francba.

A szökőkút is csobogott, ahogyan, s amire kitalálták őt, úgy, és olyan kerek volt a világ, mintha Sziddhartha vizionálta volna a bódhifa alatt. A sárga asztal mögött ácsorgott két nő, és senki az ég egy világon nem járult hozzájuk, hogy meghallgassa az igét. Le sem szarták őket a népek magunk közt szólván, viszont volt egy fegyverük, egy hat éves forma gyerek, mint nehéztüzérség. Voltak a két nőknek narancssárga szórólapjaik is ezzel a szavazással meg ezzel a nemmel ellátva, ezzel tömködték a kölköt, hogy hordaná szanaszét.

Vitte is angyalom, és belégyalogolt a búbánatos lelkembe. Én ilyen alkalmakkor, amikor magam vagyok a kávézó teraszán, Faludy Gyuri bácsi leszek hirtelen, apróbb módosulásokkal. Míg ő verseket gyártott magában a kövek fejtése közben a halálra várva, magam meg mondogatom a ritmusokat kávét szopogatva. Nem épp ugyanaz, aztán meg dehogynem. Mindenkinek megvan a maga összkomfortos kalitkája, csak ezeknek a sárga asztalosoknak nem, akik felhatalmazva érzik magukat, hogy belemásszanak az ember lelkébe. Egyelőre pisálni lehet nélkülük, ami maga a szabadság. – Véltem.

Be is menekültem hát a budiba, ahol szólt a rádió, és mondta a híreket. Éppen nem részletezném, ha nem lett volna kurva jó a könnyebbülés, egészen bizonyosan narancsliget lett volna az ammóniás odú. Ennél lájtosabban nem lehet elmesélni, hogy ki iramodjon a repedt sarkú valamibe, már megzavarodok, hogy ne legyen csúnya a szám. Aztán az. Lázas lehettem a minap, ilyenkor föss herpeszek születnek rajta, nem részletezem.

menemViszont, hogy az a gyerek, aki narancssárgán szaladgált, hogy abból mit fog majd kihozni a másik zsidó, azt megvárnám, ha lenne elrendelt időm. Hiszen vélhetően úgy lesz majd, hogy két szakállassal kell egyszerre foglalkoznia. Az egyiket Jézusnak híják majd – már a miheztartás végett -, a másik pedig Freud bácsi lesz, és a szórólap-osztó ártatlan virágszál, amikor már nem oldalra hajolva kerülöm ki a virágokat, hanem alulról vizslatom, na, akkor angyalom leveti a zakóját, mint befolyásos alak, hanyatt dől, és a gyerekkorról mesél egy pápaszemesnek, hogy akkor hasonlott meg, amikor a Savaria téren rohangászott valaha.

Most azonban, még itten van ártatlanul. Ahogy fölállok, a csillagok, meg a göncölök úgy fénylenek fönt, mint a glória az alpolgármester kobakja fölött. Alig néztem félre, már ott sertepertélt panyókára vetve zakóját a sárgák közt, mintha az élete múlna rajta, aztán lehet, hogy így is van. Orbán mészárolni akar a rossznyelvek szerint, ha nem lesz sikeres az eszemenés. Fogós, ravasz dolog ez, mármint alpolgármesteri szemmel nézve. Énnekem csak móka, figyelősdi, hogyan is veszíti el minden józan feltételezés ellenére a gerincét, vagy csak a gerinchúrját, akit arra jelölt ki a hatalom.

Szar ügy lehet, és az is. Nincsen mit szépíteni rajta, az alpolgármestereken átgyalogol a világ, számunkra fölfoghatatlan érzéketlenséggel. Az maga a mélység, amibe süllyedni kényszerült, ám valljuk be, derekan állta mindaddig, míg a kiskölök szaladgált a migráncsos papírjaival. Ám akkor a Savaria tér minden egyes teremtménye, alpolgármestertől a fostos galambokig csodát látott. Egy burka nyomult bele az idillbe.

Magánvalóan és büszkén. Domborodott a hasa, jelezvén, hogy ő is ember, a magunk fajtájából való, szeret és szerelmeskedik, minek következtében ott van a magzat a szíve alatt. Gyönyörűséges egy ember volt, csodálatos asszony. És azt vettem észre, hogy nem szakadt le a boltozat, az ég egy világon senki oda sem mukkant felé, a dömperesek dömpereztek, a járókeretesek vánszorogtak, a szökőkút vize sem merevedett jéggé, egy volt a világ. És mégis, a hatéves forma gyerek szaladgált a sárga papírokkal, alpolgármester úr a panyókájával ügyelte a gyűlölet rendjét, hogy hátha összejön, és épp ekkor fogyott el a kávém. Kértem újat, mert jó volt a mozi.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!