A nagy kékség – Tudta?

„Hajrá Magyarország, hajrá, magyarok!” Mostanában ezzel a csatakiáltással küldi harcba az olimpikonokat Orbán televíziója, és mindettől az emberben olyan érzetek kerekednek, mintha a Kossuth téren ácsorogna pirosló arccal, kétmillió társával, valamint Philippel együtt a gyönyörökben.

Viszont egészen megnyugodtam, amikor az NVB arra hívta föl a figyelmet, hogy ami mocsok szombatig folyt a csapokból, az nem választási kampány volt, csupáncsak tájékoztatás. Mostantól tehát olyan ez az egész, mint egy hagyma, rétegenként bontakozik ki az alávalóság, csak ki kell várni, le köll fejteni a héjakat, mint alább kitetszik.

tudatEz a spot, amit a pofánkba tolnak szünet nélkül, nem tartalmaz semmi különöset a drágalátos televízió szerint: „”A ‘Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!’ szlogennek nincsen politikai áthallása. Az Európa-bajnokság alatt a francia stadionok is zengtek ettől a rigmustól, pedig nem politikai viaskodások, hanem labdarúgó-mérkőzések zajlottak a pályákon. A szlogen tehát csak azt fejezi ki, amit jelent: a magyar közmédia az országgal együtt drukkol a magyar sportolóknak Rióban is.””

Ezt válaszolták a kíváncsiskodásra, tudatva egyszersmind, hogy bekaphatjuk. Úgy vélem mindemellett, hogy a közmédia ne szurkoljon, hanem közvetítsen. Ez a dolga ugyanis. De mit látunk helyette minduntalan, kék táblákat, meg a kérdést, hogy „Tudta?” Egy nagy kékség már az egész rohadt televízió, amelyben mellékesen olimpiát is mutatnak.

Arra észveszejtően kíváncsi volnék azonban és mindemellett, hogy azok a sportolók, akiket képileg elhasználtak ehhöz a kampányfilmhez – úgymint Hosszú Katinka, Kenderesi Tamás, Cseh László, Kapás Boglárka, Szász Emese, Szilágyi Áron, Imre Géza, Sidi Péter, Sárosi Laura, Szivós Márton és Benedek Tibor – vajon tudták, hogy visszaélnek az arcmásukkal? Tudták?

Nem tudom, azt viszont igen, hogy itt az agyunkkal játszadoznak, következésképp az ellen okosabb, mint eddig hittük. Mert ezzel a flessel a tudatalatti mocsaras vidékére tévedtek, és a mélyben rejlő asszociatív képességekre építve cipollai módon próbálják a halandó fejébe fészkaltatni magát őtet, az egyetlent.

Mindehhöz Freudot forgatott Habony, vagy nem, de az ő gondolatai köszönnek vissza ebben az egészben. A szakállas ugyanis ezt irkálta „Rossz közérzet a kultúrában” (Das Unbehagen in der Kultur) névre hallgató dolgozatában: „Azt lehetne mondani, hogy egy nagy emberi közösség megalkotása akkor lehet a legsikeresebb, ha az egyén boldogságát nem kell figyelembe venni.” Nem is veszik, mert a katona ne legyen boldog, a katona legyen fegyelmezett.

kékségViszont a totális gyönyörök eléréséhez Jungot és az ő kollektív tudatalattiját sem ártana harcba hívni, amikor is kiderülne, hogy valójában mi mindannyian kumisztól megrészegülve és hátrafelé nyilazva védjük meg magunkat és – nem utolsó sorban – Európa latin-görög kultúráját (Copy by: Németh Szilárd professor emeritus, bár még szuszog), és ehhöz elengedhetetlen ez az egész trágyalé.

És azt is megtudtuk tegnap, hogy semmit sem bíznak a véletlenre. Állítólag magasabb fokozatra állítják a kéklő őrületet, ami annyit tesz, hogy a kenyérünnep után személyesen is fölkeresik a proletárt, hogy vasököllel verjék bele az agyába, amit az éteren keresztül nem tudnak, azaz: szavazzá nemmel, mennyé a fülkébe forradalmárkodni, basszad meg!

Mindez szánalmas magunk közt szólván. Ha fölébe szállunk, onnan szemléljük ezt az egészet, és azt hazudjuk magunknak, hogy nem mi vergődünk a pöcegödörben, akár egész szórakoztató is lehet az a zárt osztály, amelyet látnunk adatik. Viszont nincs ilyen szerencsénk, és arra is emlékezünk, hogy Luc Besson filmjében addig játszadozott a nagy kékséggel a főhős, míg az magába nem szippantotta teljesen. Belefulladt egészen közönségesen, és már nem tudott semmit sem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum