„Hajrá Magyarország, hajrá, magyarok!” Mostanában ezzel a csatakiáltással küldi harcba az olimpikonokat Orbán televíziója, és mindettől az emberben olyan érzetek kerekednek, mintha a Kossuth téren ácsorogna pirosló arccal, kétmillió társával, valamint Philippel együtt a gyönyörökben.
Viszont egészen megnyugodtam, amikor az NVB arra hívta föl a figyelmet, hogy ami mocsok szombatig folyt a csapokból, az nem választási kampány volt, csupáncsak tájékoztatás. Mostantól tehát olyan ez az egész, mint egy hagyma, rétegenként bontakozik ki az alávalóság, csak ki kell várni, le köll fejteni a héjakat, mint alább kitetszik.
Ez a spot, amit a pofánkba tolnak szünet nélkül, nem tartalmaz semmi különöset a drágalátos televízió szerint: „”A ‘Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!’ szlogennek nincsen politikai áthallása. Az Európa-bajnokság alatt a francia stadionok is zengtek ettől a rigmustól, pedig nem politikai viaskodások, hanem labdarúgó-mérkőzések zajlottak a pályákon. A szlogen tehát csak azt fejezi ki, amit jelent: a magyar közmédia az országgal együtt drukkol a magyar sportolóknak Rióban is.””
Ezt válaszolták a kíváncsiskodásra, tudatva egyszersmind, hogy bekaphatjuk. Úgy vélem mindemellett, hogy a közmédia ne szurkoljon, hanem közvetítsen. Ez a dolga ugyanis. De mit látunk helyette minduntalan, kék táblákat, meg a kérdést, hogy „Tudta?” Egy nagy kékség már az egész rohadt televízió, amelyben mellékesen olimpiát is mutatnak.
Arra észveszejtően kíváncsi volnék azonban és mindemellett, hogy azok a sportolók, akiket képileg elhasználtak ehhöz a kampányfilmhez – úgymint Hosszú Katinka, Kenderesi Tamás, Cseh László, Kapás Boglárka, Szász Emese, Szilágyi Áron, Imre Géza, Sidi Péter, Sárosi Laura, Szivós Márton és Benedek Tibor – vajon tudták, hogy visszaélnek az arcmásukkal? Tudták?
Nem tudom, azt viszont igen, hogy itt az agyunkkal játszadoznak, következésképp az ellen okosabb, mint eddig hittük. Mert ezzel a flessel a tudatalatti mocsaras vidékére tévedtek, és a mélyben rejlő asszociatív képességekre építve cipollai módon próbálják a halandó fejébe fészkaltatni magát őtet, az egyetlent.
Mindehhöz Freudot forgatott Habony, vagy nem, de az ő gondolatai köszönnek vissza ebben az egészben. A szakállas ugyanis ezt irkálta „Rossz közérzet a kultúrában” (Das Unbehagen in der Kultur) névre hallgató dolgozatában: „Azt lehetne mondani, hogy egy nagy emberi közösség megalkotása akkor lehet a legsikeresebb, ha az egyén boldogságát nem kell figyelembe venni.” Nem is veszik, mert a katona ne legyen boldog, a katona legyen fegyelmezett.
Viszont a totális gyönyörök eléréséhez Jungot és az ő kollektív tudatalattiját sem ártana harcba hívni, amikor is kiderülne, hogy valójában mi mindannyian kumisztól megrészegülve és hátrafelé nyilazva védjük meg magunkat és – nem utolsó sorban – Európa latin-görög kultúráját (Copy by: Németh Szilárd professor emeritus, bár még szuszog), és ehhöz elengedhetetlen ez az egész trágyalé.
És azt is megtudtuk tegnap, hogy semmit sem bíznak a véletlenre. Állítólag magasabb fokozatra állítják a kéklő őrületet, ami annyit tesz, hogy a kenyérünnep után személyesen is fölkeresik a proletárt, hogy vasököllel verjék bele az agyába, amit az éteren keresztül nem tudnak, azaz: szavazzá nemmel, mennyé a fülkébe forradalmárkodni, basszad meg!
Mindez szánalmas magunk közt szólván. Ha fölébe szállunk, onnan szemléljük ezt az egészet, és azt hazudjuk magunknak, hogy nem mi vergődünk a pöcegödörben, akár egész szórakoztató is lehet az a zárt osztály, amelyet látnunk adatik. Viszont nincs ilyen szerencsénk, és arra is emlékezünk, hogy Luc Besson filmjében addig játszadozott a nagy kékséggel a főhős, míg az magába nem szippantotta teljesen. Belefulladt egészen közönségesen, és már nem tudott semmit sem.
Vélemény, hozzászólás?