A múzsa csókja – dalok és versek

Jó dolgom van, nem köll annyit nyomogatnom a billentyűket, megtették helyettem mások, ugyanis már három éve elkezdődött a mai nap története. Mint arra nagyon jól emlékszünk, 2013-óta állami megrendelésre készült, túlérett gyermekdal erősíti a nemzeti összetartozás langymeleg érzését minálunk, vigadjunk hát:

“Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol/ Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten/ Kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek/ Szemünkben a boldogság fénye ég/ Állj be te is a körbe! Táncolj, ahogy hajt a véred, érezd, hogy a föld szíve dobban veled, mert mind egyek vagyunk!…”

I tak dalse.

talpainkSzületésekor a hvg.hu így örvendezett: „Az Összetartozás Dala természetesen nem csak az énekesek mélymerítése miatt egyedülálló. A gyermekkórus ministránsfiúkat megszégyenítő hangkészlete például még az utca emberére is kokárdát varázsol, ez nem kérdés. Persze a lalázós refréneken túl Gergely Éva népdalénekesnő csontig hatoló felvezetésével megindul a kötelező betyárhajlítgatás is, igaz, most zászlólengetés nélkül.”

Mindez azért jutott eszembe most, mert itt van nekünk ez az Olimpia, aztán a NER-ben edződött nemzetet egyszerűen tökön nyalja a múzsa, és kiszakadnak belőle a verssorok, ellene nem lehet mit tenni. Íme a szöveg, amely engemet is megigézett:

„Azt mondta Hacsek és Sajó: Elindult a magyar hajó, Reszkessetek bajnok németek, Mert innentől kezdve végetek! Lelapátolnak mindent a lányok, Emelkednek a tetszési számok, Rengeteg magyar állva tapsol, Ha két lány ilyen szépen harcol! Jöhet az ellen, jöhet a betegség, E lányokat nagyon szeressék! Az ország a boldogság tanúja, Szabó Gabi és Kozák Danuta!”

Ellenállhatatlan. Viszont miután ledöntött a lábamról a műalkotás, jött a hír, hogy elkészült az 1956-os emlékév hivatalos dala, amelyet személyesen maga Orbán Viktor rendelt meg, és aki Leslie Mandokit bírja, az rossz ember nem lehet.

56-osAz mno így örül neki: „Gondolom, hogy még az első kottafej előtt, ahogyan az egy ideje már szokás, egy közepes, de azért jól kivehető összegért cserébe valaki felmérte, hogy kikhez szóljon majd a dal. Ha igen, az a baj, ha nem, akkor meg az. Jó, a magyarokhoz persze, de mégis. A fiatalokhoz is esetleg, akiknek ’56 nagyjából annyit jelent, mint 1848–49, ha egyáltalán? Mert akkor ez a musicales, rockoperás modor 2016-ban nagyon mellément. Az eurovíziós, kertévés, rádióbarát gárda néhány díszítéssel meg pláne. Aztán bevonták-e a komponálásba Paul Simont és Art Garfunkelt is, mert néhány taktus veszettül hasonlít az egyik legnagyobb slágerükre. Aztán meghallgattam még egyszer, és néhány helyen egyszerűen nem értem a szöveget. Illetve azt hallom ismétlődni, hogy Magyarország halszagú.”

Itt tartunk most.

Aztán, hogy mért ékeskedek idegen tollakkal? Mert féltem a nyamvadt szívemet, hogy még megszakad a gyönyörűségtől. Ezért eddig nem hallgattam meg. Viszont nagyon sokáig ennek ellenállni nem lehet, máma fölkészítem magam az alélásra, és letudom a kötelezőt. És ha csak fele olyan jó lesz, mint a barackos, akkor elégedetten csettintek majd, hogy a foglalkozás megint elérte a célját, valakik jó nagyot merítettek a húsosfazékból. Semmi más nem lényeges, csakis ez.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!