A téboly fokozódik. Már az Index, a 24.hu, a Népszabadság és a HVG újságíróját is kitiltotta a parlamentből Kövér László, mert nem ott dolgoztak, ahol ő kijelölte, ahol engedélyezte végtelen hatalmában. Immár egy kezem pufók ujjacskáin sem tudom megszámolni, ki mindenki nem munkálkodhat, kérdezhet a falak között, mert a volt egy ember nagybajúszosnak nem tetszik a képe, vagy, mert csak. Nem fogok én visongani most a sajtó szabadságáról, holott tehetném.
És nem fogok most irkálni arról sem: ha akad még orgánum, aki bejut a barlangjukba, akkor azzal meg nem állnak szóba. Megtettem ezt két napja a „Doorstep – ami nem egy új tánc” névre hallgató dolgozatban. A bajok ennél alaposabbak, és messzebbre mutatnak. Mostan Kövér László lelkéről lenne szó, ha van neki olyanja. De valami kell legyen benne, ha sötét is, másképpen a teste nem működhetne, bajsza sem serkenhetne. Viszont megfejtendő egy dolog ez, hogy mi fog neki elkárhozni, ha jön a perc.
Nincsen egyéb: Kövér László menekül. Löki el magától, és egyben elátkozott pártjától is a tükröt, amibe bele kellene néznie. Végül is, ez nagyon egyszerű megoldás, ellenben gyáva dolog, és biztosan nem hoz üdvözülést. Mit is gondoltunk, gondolhattunk volna, amikor törvényszerűen és tudvalévően minden diktátor gyáva, beszari alak. Minden zsarnok először belül fut, mint a didergő király, és vannak fölfejtések.
Itt van nekünk ez a billegő kommunista Sartre-unk. A lét és semmiben akárha Kövérről és haverjairól írna, amikor így szól: „Szégyenkező módon veszek észre valamit, s ez a valami az adott esetben én vagyok; ahogy a nyelv is kifejezi: szégyenlem magam. (…) Csakhogy a szégyen mindig per definitionem másik előtti szégyen. (…) a szégyen: elismerés. Elismerem, hogy olyan vagyok, amilyennek a másik lát engem. (…) mások előtt tárgyként jelenek meg. Szükségem van tehát másokra, hogy megragadhassam önnön létem némely struktúráját.”
A legegyszerűbb, ha nem engedem, hogy mások lássanak – vélekedhet ösztönösen a Kövér emberszerű -, így a magam számára sem derül ki, mi is vagyok, milyen mocsadék egy alak. Ezt gondolhatja házelnök úr, ám nem is tud róla. Fölháborodni a tiltásokon lehet, viszont ezek csak kis részben szólnak annak, hogy a plebs netán megtudja, amit meg kéne tudnia. A ’zembereket a mélyrétegek nem igazán érdeklik, és ahogy környezetemen körbetekintek, föl sem fognák igazán. Ha most lefösteném, mi ragadja meg embertársaim képzeletét naponta, akkor nagyon el kéne keserednem. És ezt is teszem. Goebbels tudott valamit, Orbán és Habony is tud valamit: a jelszavak és csatakiáltások a fontosak.
A sör a fontos, a fröccs a fontos, a hülye viccek, az altesti szórakozás meg a bicikli. Kövér úgy tesz, mintha azért tiltogatna ki tudósítókat a munkahelyéről, mert ennek a rétegnek mondhatnák el az igazat. Pedig ennek semmi jelentősége nincsen. Tudat alatt a saját nyamvadt lelkét félti a macbethi kínoktól, a pokoltól, amely már a földön eljöhet. Ha már Sartre: a ’Zárt tárgyalásban, illetve annak kapcsán derül ki, hogy az Inferno nem a kénköves bűz és az üstök patákkal, „a pokol az a másik ember”. Ettől menekül, és így lesz végtelenül magányos Kövér, amikor a leplek lehullanak róla.
Ellenben vigaggyunk! Ez a védekezés, ez a kitiltási játék már a vég kezdete, a gyengeség, tehetetlenség önkéntelen beismerése, egyben menekülés. Kövér toporzékol a porban, az értők pedig megengedőn mosolyognak rajta. Az úri muri közeledik a befejezéshez, nem sok kell ahhoz, hogy házelnök úrból Szakhmáry Zoltán váljon, a zsuphoz tartsa a lángot, és szívének fordítsa a puskát, ha csak szimbolikusan is. Ez is elég és szükségszerű lesz, amikor a delírium végleg kiteljesedik. Haladunk.
Vélemény, hozzászólás?