Száz rakétát, ezeret

Ferencz Orsolya, űrkutatásért felelős miniszteri biztos a bajai rakéta-, és űreszközkésztő táborban örömét fejezte ki amiatt, hogy kies hazánkban „már a tizenéves korosztály is egyre több lehetőséget kap arra, hogy önállóan építhessen rakétákat”. Felhőtlen a boldogságunk, főleg azért, mert az is kiderült, az utóbbi években a rezsim megötszörözte befizetéseit az Európai Űrügynökséghez, és jövőre már harminckét millió eurót utal oda.

Minden centet megér, ha a végén Baján épülnek a kis modellrakéták, mert ebben az olvasatban Ferencz Orsolya egy modellező szakkört vezet, mégpedig rohadt drágát és nagyon jó pénzért. Én is szeretnék kisrakétát építeni, aztán fölrepíteni a levegőégbe a kertben a budi mögött, de, ha belegondolok, annak idején az úttörőtáborban már csináltam ilyesmit, csak akkor egy szifonpatron tartalma volt a hajtóanyag, csak ki kellett szúrni egy szöggel.

A maga korában Wernher von Braunnak sem jutott ez az eszébe ott, Peenemündében, ha lett volna patronja, sokkal jobb lehetett volna a V-2-je. Mint kitetszik, most lehangoltan szórakozok, miközben azon tűnődöm, minek nekünk űrkutatásért felelős miniszteri biztos, bár, ha a keresztényüldözési államtitkárra gondolok, nem is olyan érthetetlen ez az egész. Zajongani kell, meg jól élni, elkerülni az út széléről a Párt segedelmével.

De, hogy félreértés ne essék, egy rakétaépítő tábor még mindig jobb, mint egy kiskölkeknek tartott katonai vagy keresztény ihletésű, a világűr végtelenségén sokkal hasznosabb merengeni, mint a teremtésen, csak épp minek ehhez miniszteri biztos. Mint ahogyan nehezen értelmezhető egy bizonyos dr. Hargitai János biztossága, aki a Mohácsi csata 500. évfordulójának méltó megemlékezéséért felel. Delikát.

Egyébiránt úgy vagyunk, mint Svejk, aki egy alkalommal kifejtette, hogy a bécsi Burgban annyi hercegkisasszony van, mint a szemét, minálunk meg miniszteri biztosok, államtitkárok és egyéb léhűtök lézengenek ugyanannyian, akiket a porbafingók, gombák és moszatok tátott szájjal figyelnek, mint olyan kasztot, amely annyira fölöttük áll, hogy meg sem lehet szólítani őket. Hogy mire cseszik el a pénzünket, az az ő dolguk, bár a miénknek kellene lennie.  

Mert itt, a bajai magyar űrkorszak idején és annak oldalvizén, a XXI. század közepe felé masírozva új menetrenden gondolkozik a Lázár dirigálta MÁV, és a késések gondját úgy orvosolják, hogy megnövelik a járatok menetidejét, mert előre megyünk és nem hátra. Ha ezek szerint lassabban is. „Száz vasútat, ezeret! Csináljatok, csináljatok! Hadd fussák be a világot, Mint a testet az erek.” – ezt danászta Petőfi bácsi még 1847-ben. Nem ma.

Viszont úgy nagyjából ott tartunk még mindig vagy újra, de ehhez képest űrkutatunk. A Facebook kósza népe szokta az értelmetlen költéseket bejelentő hírek alá kommentelni, hogy „ettől biztosan jobb lesz a magyar családoknak”, de ők nem értik a korszellemet úgy, mint a Fidesz, amely ezek szerint a csillagokat – de minimum a Szíriuszt – akarja meghódítani. Vagy a Holdra eljutni, hogy onnan szemlélje Orbán új és még újabb győzelmeit.

Egyébiránt a rakétás miniszteri biztos ott, Baján, a modellűrhajók között örvendezett a két magyar űrhajósjelölt miatt is, csak azt nem közölte, hogy ez nekünk harminckét milliárdba fáj. Sok mindent fel lehetne sorolni populista módon, mi mindenre volna elég ez a tengernyi pénz, de nem élünk a lehetőséggel. Helyette azt a vonalat fedezzük fel, amely Észak-Koreára hajaz, mert az ottani kedves vezető is bele van pistulva a rakétákba. A lányával szokta nézegetni őket.

Tudom, hogy gonosz vagyok, illetve messzire röpítenek az asszociációk, de ez már csak ilyen, ha az ember szeme nyitva, s ha csak passogva is, de szemlélgeti ezt a kajla világot. Amelyben azt látja, hogy a magyar űrhajózás nagyasszonya (ott Baján) a Boieng Starliner műszaki problémái miatt aggódik, ami miatt a mostani űrhajósok bizonytalan időre az űrben rekedtek, s emiatt a második magyar Farkas Bertalan kilövése is csúszik.

Majd lesz egyszer valamikor, de elvárjuk, hogy azon a napon, éppen úgy, mint a Berci esetében, azonmód jelenjenek meg a plakátok a kirakatokban nemzetünk újabb dicsőségéről, amihöz annyi közünk van, hogy akadt köztünk egy egyed, akit ki lehetett képezni a diadalmas feladatra. A jó Bertalan 1980-ban hozta el nekünk a nemzeti nagyságot az utazásával, és most megint ott tartunk, bár eltelt közben, ha jól számolok, negyvenhárom év. Az idő tehát körben forog.