Dömperológia

Ott kezdjük el talán, hogy egy bizonyos Szentesi Zöldi László, akit eufemisztikusan kormánypárti publicistának neveznek, de bízvást hívhatjuk őt fasiszta brigantinak, szóval, ez a betűkkel foglalatoskodó alak hitvány embernek nevezet Ady Endrét. Az ellene való indulat eredője az, hogy mostanság a Facebookon egyre többen fedezik fel Ady publicisztikáját, ami olyan, mintha száz évvel ezelőtt a Fideszt szidta volna, és ez fáj a Szentesi Zöldi-féléknek.

Meg a versei is. Minden bántja ezeket, s ha már az irodalom felől támadni őt nem lehet, mert vannak ledönthetetlen szobrok, akkor emberi minőségébe kötnek bele. Tisztára, mint a mai karaktergyilkosságok, így hangzik ennek a Szentesi Zöldinek a hitvány emberezése, ami érthető módon zavarja a folyó innenső partján állókat. Mint amilyen például Kaltenbach Jenő, a volt ombudsman, aki ennek hangot is adott. (Van, amikor nem lehet hallgatni.)

Kaltenbach kendőzetlenül és a lényeget megragadva „mocskos szájú firkásznak” nevezi ezt a Szentesi Zöldit, és nagyon finom húrokon játszva azt kifogásolja, hogy beletörli a „koszos bocskorát” Adyba. A kisebbik baj, hogy a „kormánypárti publicista” nem érti a finom célzást A Hortobágy poétája című versre – piszkos gatyás bamba társak -, és fölháborodva közli, hogy ő cipőt hord. Aki viszont ennyire sem képes, az ütni akar, mert a szavak sok neki.

Mondjuk, ha egy publicista a nyersanyagával – szó, betű, mondat – áll hadilábon, az baj, de nem a NER-ben, mint kiderült, mert itt ehelyett lehet verekedni is. A gyere ki a kocsma elé vitakultúra archetípusa maga Orbán Viktor, aki még annak idején Andre Goodfriend szóvivőt invitálta volna bunyózni, ha ő férfi. Innen ered, ha Bayer taknyán-nyálán akar húzgálni minket, és ezért nem meglepő, ha ez a Szentesi Zöldi is bokszolni hívta Kaltenbachot.

Azt ígérte a hetvenhat éves embernek, hogy „Ha egyszer találkozunk, valakit lepedőben visznek el. Nyilván nem engem”. – Mondta ezt a cipős ember a bocskorában, de, hogy milyen szaralak, az is mutatja, eltüntette aztán a kihívást. De az internet az olyan, hogyha egyszer azt valaki lementi, akkor örök időkre megmarad, mint most ez is, tagadni próbálni tehát fölösleges. Szentesi Zöldi beírta magát a NER képeskönyvébe visszavonhatatlanul.

Másfelől viszont van nekünk – illetve a Fidesznek van, mi csupán konstatáljuk elborzadva – Szentkirályi Alexandránk is, aki pedig nem az utcai harcos módján, hanem infantilis dedós nívón vívja a maga kilátástalan harcát Karácsonnyal. Most éppen ekképp: „Ha ennyire szeret munkaidőben játszani, meg kincskeresőzni, akkor én azt javaslom, hogy ideje visszamenni az oviba dömperezni, Budapesten pedig kéne hagyni a felnőtteket dolgozni”.

A hadügyminiszterné azért gondolta magát így szellemesnek, mert Karácsony játékra hívta a budapestieket. Most megjelent könyvéből tíz példányt elrejtve a fővárosban, hogy a lakosok kutassák fel azokat. Bevett módszer ez az olvasás népszerűsítésére is, ami viszont Alexandra asszonynak valami ismeretlen okból fáj. Ez nem lenne akkora újság, csak folyamatosan ámulunk el, milyen tartalmatlan ez a nő, vagy a szerep, amit játszik.

Mintha idióta volna. Méhlegelőt kaszál, autót vezet, halat fog, most pedig azzal van baja, ha a fővárosiak egy könyvet keresnek a házak rengetegében. Ez szerinte óvodás tempó, a felnőttek – mint ami ő volna – azonban komoly dolgokkal foglalkoznak, de arra nézvést nem kapunk felvilágosítást, mi is lenne az. Hacsak nem a Szentesi Zöldi-féle bunyó. De ebben a két végletben benne áll a jobboldal intellektuális és morális fölénye, hogy csak tátott szájjal nézzük.

Éngemet azonban ez a dömperezni küldés más miatt is szíven ütött. Hiszen van egy sorozatom, az Egy óvodás naplója, amely a NER szürrealitását hivatott ábrázolni sajátos környezetben, s annak mesélő hőse minden rész végén úgy vonja ki magát a tébolyból, hogy befejezésül felsóhajt, „na, vára dömperemmegyek”. Így egyben Alexandra asszonyság nekem is üzent, én pedig fölfedeztem benne az ovisorozat negatív hősét, azaz, „Ibojnénit”.

Ha belegondolok, tényleg van köztük nagy hasonlóság a tartalmatlan elvakultságukban, ami viszont nem vigasz és nem érdem. Mert a helyzet az, hogy azzal a két véglettel (Szentkirályi, Szentesi Zöldi), amelyet ma bemutattunk, kimerítettük a Fidesz mondandójának teljes palettáját, azaz, a debil semmitmondást és az ökölharcot. Ezen kívül közlendőjük nincsen. Én megtehetem, hogy elmenjek a dömperemhez, mert szabad vagyok, de nem mindenki.

Még Karácsony sem dömperezhet kedvére. Azért mégpedig, mert benne van a sűrűjében, lőnek rá, ő azonban nem lő vissza. Mondhatnánk ezt egyenlőtlen feltételeknek is, ha nem látnánk, hogy ez a vissza nem lövés milyen mérhetetlen magasságokban áll a verekedő hajlamokhoz képest, ami azonban az alavju népséget meg nem hatja. Ők bokszra fizettek be, mi meg könyvek keresgélésére, holott nyilvánvaló, azzal győzni bajos.

„Várlak Kaltenbach! Vagy inkább szurkolj egész életedben azért, hogy soha, sehol ne találkozzunk!” – böfögte még ez a Szentesi Zöldi, amiből kitetszik, itt civilizáció és kultúra, más szemszögből pedig a barbárság és a humánum áll egymással szemben antagonisztikusan. Innen pedig már egyszerű, lányregényes utak nem vezetnek kifelé, mert egyfolytában fölrémlik 2006, és a lángokban álló autók. A feledhetetlen ősbűn.