Anyáink napja

Dügöjj meg. Ez volt talán a legtömörebb hozzászólás Orbán Facebook-oldalán ahhoz a képhez, amelyen bárgyú képpel nézi az unokáját az édesanyja mellett. Ez volt az ő anyák napi előadása, és a képről az is látszik, ahogyan a gyerek, úgy az anya-nagyanya-dédanya is csak kampányelem. De mit is várhatnánk mást. Így nem is a kép érdekes igazán, hanem az alatta sorjázó hozzászólások, amelyek az áldja meg az isten miniszterelnök urat, hozzánk való jóságáért (lásd: alavju) típustól a kurvaanyázásig terjednek.

Végül is abban is van anya, de nem akarunk ízetlenkedni. Ugyanakkor a kommentelők egy nem figyelmen kívül hagyható része vádiratot rittyentett a szocreál kép alá, hosszan sorolva, a Fidesz (és Orbán) mit nem tett meg az édesanyákért a hülyeség mantrázásán kívül. Bőséges a lista, és nem vennénk végig darabonként, egypár opusz a szegénységről szól, mások a családi pótlékról, aztán a gyerekvédelemről, pedofíliáról és egyebekről. Ezerkétszáz hozzászólás lelhető fel ott, és abból ilyen Balzac-féle társadalomábrázoló katedrális tűnik elő.

Talán jó volt, talán nem, hogy Magyar Péter épp erre a napra szervezett tüntetést Debrecenbe, végül is, ezzel is lehetett aktualizálni a dolgokat. Átadni például a napszemüvegből befolyt hárommilliót, illetve megígérni az egybegyűlteknek, hogy hatalomra kerülve megduplázzuk és inflációkövetővé tesszük a családi pótlékot, mert ez is kampány, viszont másfajta, mint az Orbáné. Mert ez legalább kézzel fogható. De nem is ez, hanem Kósa Lajos, mint Debrecen nagy fia, aki előre bearanyozta a napunkat éles elméjével és pönge agyával.

Emlékszünk még a szent szánkókra?  Ez a fogalom akkor született meg, amikor a rabszolgatörvény ellen tiltakoztak volna a megalázottak és megnyomorítottak, a Fidesz viszont adventre hivatkozva hirdetett szilenciumot azt mondván, hogy ekkor nincsen ideje a tereken való tiltakozásnak csak azért, hogy kizárólag az ő műpátosztól csöpögő hangjuk hallhassék. Ott fordult elő, hogy a tiltakozók odébb raktak volna valami szánkókat, amiből majdnem keresztényüldözési sivítás kerekedett, mert mifelénk ez így megy.

Nos, Kósa erre a nótára fölfűzve háborodott fel azon, hogy Magyar ezen a napon tüntet, de ez ünnephazugság volt – mert miért ne lehetne délelőtt anyát köszönteni délután meg rendszert váltani -, ám nem is ez az érdekes igazán. Hanem az, hogy kupakos kolléga azon is böstörgött, hogy ez a Magyar miért nem köszönti virággal a gyerekei elvált anyját, amiből az szüremlik ki, hogy a Lalinak fingja sincs az anyák napja mibenvalóságáról. Hogy ki ad virágot, kinek és miért, de így sikerült neki, és igazából többet nem is várhattunk tőle.

A szándék az volt, hogy hallgatni kellene a Fidesz bűneiről, mert éppen ünnep van. És ezen a ponton jutott eszembe drága jó anyai nagyanyám (ha már), akinek szintén ilyen elhallgatós filozófiája volt, és a családi veszekedéseket a jeles napokon azzal próbálta elűzni, hogy mindig kiadta a jelszót: nem beszilünk, ünnepülünk, ami már majdnem annyira tömör, mint az Orbánnak küldött, az írás elején idézett üzenet, miszerint dügöjj meg. A nép egyszerű ajka így működik, ha nem alavju üzemmódban van, csudálatos nyelvünk tömörsége.

És ebben rejlő kifejező ereje is. Nem mehetünk el azonban szó nélkül azon megvilágosodás mellett – bár ez már nagyon régi keletű -, hogy az az uralkodói szándék, senkinek a hangja ne is hallatszék soha, csakis az ő propagandájuké, így ezért volt az is – tisztesség ne essék szólván -, hogy tegnap az összes szájából az édesanyák folytak, de úgy, mintha az ellenük létezőknek nem is volna anyja, így még ünnepelni se volna joguk. Mintha nem is léteznénk ezen a világon, következésképp anyáink és azok anyái sem (lásd: Brian élete).

Visszatérve erre a Kósára és a kijelentésére, hogy „anyák napján politikai demonstrációt nem szervezünk”, az ugrik be, hogy bujdokolni meg milyen menő. Mert akárha hab a tortán, Orbán tartogatott még meglepetést, ugyanis a bárgyú vigyorú unokás-mamás kép után egy videó került fel a szájbertérbe, miszerint váratlanul látogatta meg az édesanyját tulipánokkal. Itt már sehol nem volt az unoka, de nem is ez, hanem a kép, ahogyan egyetlenünk repül a mama felé, mintha Petőfiből lépne elő, hogy csüggjön az ajkain, mint gyümölcs a fán.

Vannak dolgok, amelyek fölfordítják az ember gyomrát, és ilyen ez is. Ahogyan a hitünkkel nem óbégatjuk tele a nagyvilágot, mert magánügy, akképp az ilyen anyák napi köszöntővel sem, mert ez is az. Ha a világképünk annyira egyszerű, hogy ezt be nem láthatja, az egy szint, de ennél lejjeb van az, ha édesanyánkat is politikai haszonszerzésre használjuk, mert akkor nemcsak szaralaknak tűnünk, hanem azok is vagyunk. Bár ez a megállapítás Orbánnal kapcsolatban nem új. Sőt, olyan régi, mint a vezér maga.