Az Ibolya presszó titkai

El is felejtenénk ezeket a mi kereszténydemokratáinkat, hogy egyáltalán a világon vannak, ha olykor nem böfiznének egyet. Valahogyan ilyen kényszeres életjeladásként lehet értelmezni Nacsa Lőrinc (ez is ki a rosseb amúgy) videóját a háborús benzinárakról. Mindez csak azért említésre méltó, mert szerte a világban nincsen háborús benzinár, csakis itt, minálunk, ahogyan a Kádár érában sem lehetett megállítani soha a begyűrűzést, és többek között ez (is) okozta a vesztét. Nem az, hogy Orbán hazazavarta a ruszkikat.

Ebben kiegyezhetünk azért, bár a történelem már rég átíródott, és ehhez újabb fejezetek adódhattak tegnap is, bár, hogy egészen pontosan mi, arról nem szólnak a híradások. Mint ahogyan arról sem tudunk soha előre, maga doktorminiszter urunk hol jelenik meg épp kampányolni, aminek csak az lehet az oka, hogy illetéktelenek véletlenül oda ne tévedjenek, csakis azok, akik a Kubatov-lista alapján erre alkalmasnak mutatkoznak. Így védi a párt a maga vezérét a valóságtól, aminek az eredménye meg is mutatkozik Orbánunk tudatában.

De nem is ez, hanem a stíl. A KDNP is, ennek a Nacsának a képében komcsisat játszott, ahogyan kijelentette, ők támogatják a kormány erőfeszítéseit a háborús benzinár letörésében, amit a szöveg szerint amúgy a nyerészkedő kereskedők okoznak. Így, ha nem teljesítik az ultimátumot, hogy abbahagyják dolgozó népünk kizsákmányolását, a keresztények jóváhagyólag elfogadják a benzinkutasok felnégyelésére vonatkozó központi bizottsági szándékot, Nacsa csak épp azt nem mondta, uff, ő beszélt, hogy megfeleljen a dakota előírásoknak is.

Mindenesetre mindezek után elégedetten dőlhetett hátra ez a Nacsa és mind az összes keresztények, hogy Rákosi szellemében teljesítette a kötelességét. Valószínűleg az ilyen böfögésekről gondolják azt, hogy ez munka, amiből most sok kell, és alapos. Mert körülbelül ugyanebben az időben határozta meg a győzelem biztos módját maga a kedves vezető, miszerint „nagy célokat kell megfogalmazni, nagyon sokat kell dolgozni, és akkor győzni fogunk”. Azt most fejből meg nem mondom, hogy ez már az Ibolya presszóban történt-e.

Mindenesetre még ma is száll a levegőben a győzelemhez vivő biztos út receptje, miszerint „nagyon sokat kell dolgozni”. Hogy mit, arról még mélázunk kicsit, előtte azonban előadjuk azt a képzetünket, hogy Orbán nagyvezír ezzel olyan, mint az Állatfarmban Bandi, a ló, akinek szegénynek mindenre csak az volt a reakciója, hogy ő még többet fog ezután dolgozni. Mert buta volt szegény. Hogy Orbán is az-e, erről viták folynak a magtáron és az Ibolya presszón kívül, de vannak erre utaló jelek, ahogyan korosodik, és megy szét a teste és az agya.

Azt látjuk, hogy egyre többet nosztalgiázik, mint aki fölött eljárt az idő, és másra nem alkalmas, csak a régi dicsőségekről való álmodozásra. Most is ezt tette, az MTI tudósítása szerint ugyanis a belvárosi fideszeseknek az Ibolya presszóban „egyetemista diákéveiről, a helyhez kötődő emlékeiről mesélt”. Pár napja még traktorista volt a lelkem a magtárban, most meg belvárosi egyetemista, de ez gúnyaváltás már annyira megszokott, hogy nem is érdekes igazán. Sokkal inkább az volna, mit tartalmaznak azok az emlékek, hány komcsit vitt a foga közt.

Mondjuk. Mert mostanában, mint ismeretes, libsiket cipel a hátán tucatjával, vagy az Ibolya presszós korszak még a libsi álcás komcsié volt, és KISZ gyűlések zajlottak a vendéglátóipari egységben, vagy partizánkodtak a szobatársak, nem tudjuk, csakis a belvárosi fideszesek. Pedig mi is szeretnénk hallani a sztorikat a hőskorról, illetve arra is kíváncsiak volnánk, az is kiderült-e ott, az Ibolya presszóban, hogy a rengeteg sok munka után bekövetkező biztos győzelem után mit kezdene a diadallal pártunk és annak vezére. Mert a dolgok cudarul állnak.

Méghozzá nagyon. Annyira üres a kincstár, hogy már semmire nem futja (csak a tegnap megénekelt CPAC konferenciákra), így az Ibolya-presszós nosztalgiázással egy időben derült ki az is, kormányunk, élén Orbánnal már egyáltalán nem számít uniós pénzekre, helyette kínai hitelből építene most meg ferihegyi magasvasutat, ami hitelből megint lehetne csippenteni, csak, hogy életben maradjon a rendszer. Nincsen vízió a jövőről, illetve egy akad, meghosszabbítani a hatalmat bármennyi ideig és bármi áron.

A módszer mindegy, a munka meg a KDNP agylágyulásához hasonlatos benzinkutas fenyegetés a szlogennel: „nem engedhető meg, hogy a kereskedők az árak folyamatos emelésével tovább nyerészkedjenek a magyar családokon”. Innen nagy valószínűséggel már csak a malomtulajdonos kulák szeretője hiányzik. Ez a „munka”, míg a nagyfőnök pedig nem a fényes jövőről mesél, hanem a dicső múltról nosztalgiázik bávatag közönsége előtt egy presszóban. Legyintenénk, ha ezek után választáson megverhető lenne. De nem az.

Érdeklődve várjuk egyébként, hogy milyen új helyszín milyen új közönségéhez sompolyog még ezután titokban, a paraszt és ifjú egyetemista után mi lesz még a múltban, miközben a jelenben már semmi sem. Már az is unalmas, ha azt mondjuk, hogy unalmas a manus. Tehát lassan elfogynak a szavaink, a jelzőink, és tátott szájjal nézünk, mint Penny olykor Sheldonra, hogy legyintve sarkon forduljon aztán, tehát szeretnénk Penny lenni, de értelemszerűen nem vagyunk azok. Ahogy Orbán sem az. Ilyen múlton merengő trotli, aki fölött eljárt az idő.