Amiben élsz

Menczer Tamás pedig megvédte. Hogy mit, az nehezen eldönthető, mert Magyarországról beszél, ám abba a hibába esik (vagy bűnbe gusztus szerint), hogy a Fideszt és annak mindenható urát azonosítja ezzel a szerencsétlen országgal, ami ellen kézzel-lábbal szoktunk tiltakozni. Sikertelenül. Pedig elég sok minden másképpen volna, ha ilyen alapvetésekkel tisztában lenne a Párt, az efféle reményeink azonban hiábavalóak.

Nos tehát, hogy Menczer szavaival éljünk, „Joe Biden háborúpárti kormánya ismét demokráciajelentésben támadja Magyarországot, ennek oka pedig az, hogy Magyarország a béke pártján áll”. Nem sok, ami Menczertől telt, de ennyi sikerült. Csupán annyi a zavar, hogy ebben a demokráciajelentésben egy rohadt szó nem esik sem háborúról, sem békéről, ellenben név szerint említődik benne például a nemzet veje (sok más mocsok mellett).

Illetve, ha jobban megvizsgáljuk a szöveget, még dicséret is található a sorok között, ha a katasztrófa szemüvegén át nézzük. Ugyanis a jenkik megnyugtatnak mindenkit, hogy bár – s ez itt az én szavam – amúgy ganyé az egész ország, de a javára írható, hogy politikai gyilkosságok nem történnek benne. Biztosan nem hallottak a felcsúti juhászról és az osztrák nyugdíjasról, de az a történet már legendárium, és nem is bizonyítható.

Mindemellett, ahogyan oldalakon keresztül sorolja a dokumentum a Fidesz – és a kedves vezető – minden bűnét, amit a demokrácia és a jogállam ellen elkövettek, azt a rezsim javára írja (a gyilkosságok elmaradása mellett), hogy itt nincsenek politikai foglyok, nem tűnnek el emberek, és politikai okokból nem kínoztak meg senkit. Ebből is látszik, hogy a legsötétebb diktatúrákhoz viszonyítanak minket, és örömmel állapítják meg, hogy a NER (még) nem az.

Nos, ehhez képest háborúzik és békézik Menczer, ahelyett, hogy megköszönné a viszonylagos dicséretet, de a jelek szerint ezeknek semmi nem elég. Az sem, hogy nem sokkal az amerikaiak előtt az Európai Parlament is kiadott egy állásfoglalást, amelyben jóindulatúan kies hazánkat választási autokráciának nevezte. Ami szintén nem egy boldogság, viszont a válasz arra is háború volt meg béke, illetve genderezés és a többi. Ez így süketek párbeszéde.

Illetve nem is az, mert mindkét szöveg (az amerikai és az európai is) készítői tisztában vannak azzal, hogy megállapíthatnak és jelenthetnek akármit, semmi nem fog változni, mert a dumáláson kívül jószerével tehetetlenek. És az sem teljesen világos, kinek készülnek ezek a szövegek így, mert mi idebentről ezt az egészet tudjuk, sőt, érezzük is, tankokat viszont a felszabadításunkra nem fognak küldeni, mert nem is tehetnék.

Az az érzetünk támadt, mint amikor olvastuk Faludy Pokolbéli víg napjaim című önéletírását, s abban, amikor Recskről szabadulnak a foglyok, kijőve a kőbányából a parasztbácsi kenyérrel várja a rabokat, és megnyugtatja őket: mindent tudunk. Valahogyan így tud mindent a körülöttünk lévő világ azzal a különbséggel, hogy a mi kőbányánk még aktívan működik, szenvedünk benne, és még látni sem lehet szabadulásunk óráját.

Vannak dilemmák, hogyan is valósulhatna ez meg. A józanabbja (vagy pesszimistábbja) arról van meggyőződve, hogy a rezsim választáson le nem váltható. A forradalmat is elvetik rend szerint, mert tisztában vannak a magyarok szolgalelkűségével, és ebben is van valami, illetve talán ez a minden. Harmadik lehetőség, hogy a diktatúra önmaga súlya alatt roskad össze, és működtetői egymást fogják fölzabálni, és vannak is erre utaló jelek.

Ilyesmiken gondolkozva mindeközben az ember eszébe jut Faludy megint, és az, hogy az ő – és társai – szabadulását az hozta el, hogy Sztálin papa földobta a talpát, és akkor innentől mindenkinek a képzeletére bízom a párhuzamok fölfejtését. Mert momentán ott tartunk, hogy már az egész világ tisztában van azzal, mi az, amiben nekünk élni adatik, de, mint már említettem, tudjuk ezt mindenféle jelentések és dolgozatok nélkül is.

Azt is, hogy ezektől változni semmi nem fog, nem jönnek testvéri tankok, sem széplelkek, hogy helyettünk a fülke magányában a megfelelő helyre tegyék az a nyüves ikszet. Azaz újra, már megint – mint mindig – oda kell kilukadnunk, hogy a sorsunk a saját kezünkben van. Nem egy nagy megállapítás, viszont a fentiek miatt benne van a lehetetlen küldetés miatt érzett düh és elkeseredés, meg az, hogy az ember egyedül nem megy semmire.

Illetve nincs is annyira egyedül, mert az is látható, hogy az amerikai jelentésről szóló írás alatt a kommentszekció ugyanolyan következtetésre jut, mint az ember, és mégis az van, hogy a rengeteg apró düh és elégedetlenség nem áll össze egy nagyobb egésszé, nincsen meg sehogyan sem a kritikus tömeg, amely a háborgásból átcsapna valamilyen másfajta minőségbe, tehát csak azt állapítja meg, milyen trágyadomb, amiben él. És ennyi.