Újra szól a hatlövetű

O. Viktor, a kedves vezető profilképet cserélt a Facebook-oldalán. Szép darab, sok munka lehetett vele, amíg olyan lett, amilyen. Dolgozatunkhoz azért nem tettük ide illusztrációként, mert nem szerettünk volna abba a hibába esni, hogy elmegy a kedves étvágyuk. Aki mégis vállalja a kihívást, föl is keresheti ezt a lapot a szájbertér tengerében, aki félős kicsit, annak szavakban elmondjuk a látványt. Hogy milyen is.

Tessenek elképzelni akármely ’Isztán végződésű ország örökös elnökéről szóló képet. A minta onnan érkezhetett, ahogyan egyetlenünk fizimiskáját szénné retusálták, színei pedig megfelelnek a keleti ízlésnek. Középen elválasztott hamvas haj, megnyerő mosoly – bár a rókaszerű beütést képtelen odahagyni -, így valami mindahányunk jóságos nagypapája benyomást óhajt kelteni a cucc. De nem sikerül neki.

A szemével nem lehet mit csinálni, ami a népi megfigyelés szerint a lélek tükre, ez pedig olyan, amilyen. Kezdődik a kampány, ahhoz járt az új kép, és egyetlenünk nem is fogta vissza magát. Dolgos pénteket tudhat maga mögött, Kossuth-szeánsz, választási manifesztum meghirdetése, mindmegannyi alkalom, hogy el tudja mondani nekünk, ő és a pártja mit szeretne tenni érettünk, mit az országgal, hogy jó legyen. Ilyenek.

Programnak nevezi az ilyesmit, amivel a bávatag választópolgárokat el szokták andalítani, fűt-fát ígérgetni nekik, mert az általunk megvetett politika már csak ilyen. Ezt az ígérgetést nevezhetnénk alapszabálynak is, amit azért így-úgy be szoktak tartani a világ normálisabb felében, egyetlenünk és a Fidesz azonban – azóta, amikor azt a csudálatos kitételt tolták a pofánkba, hogy folytatják -, ilyesmire nem ad. És valószínűleg képtelen is.

Viszont mégis mondani kell valamit, ha már ilyen hülyén működnek a dolgok, és ezért hallottuk a reggeli órákban a Kossuth-szeánszon az eljövendő Fidesz működés esszenciáját őfőméltósága retusált szájából. Ekkép jellemezte a helyzetet, illetve foglalta össze az ő és a pártja programját: „választási kampányban vagyunk, nem spekulálni kell, hanem lőni, tölteni, lőni, tölteni, harc van”. – Ez már delikát, illetve döfi, ez tisztára a vadnyugat a hatlövetűvel.

Vagy inkább a profilkép alapján vadkelet. De nem is ez. Hanem a folyomány. Az a benyomásunk, hogy aki ilyeneket hadovál a kappanhangjával, nem építeni akar, hanem kizárólag és csakis rombolni. Annak semmi nem fontos, csak, hogy a végén hullahegyeken állva jelenthesse ki, győzött, viszont halovány fingja sincs, mit kezdjen a győzelmével azon a tudaton kívül, hogy ő a legnagyobb kovboj a világon. Ez egy beteg elme megnyilvánulása.

Ám folytatódott a nap még. Ez csak a felütés volt, ahogyan megállás nélkül tüzelt hősünk, bár nem tudjuk kire, nagy valószínűséggel mindenre, aki és ami mozog. Tisztára, mint a haverja Ukrajnában. Mert az az érdekes helyzet állott elő, hogy ez a lövöldöző egyed amúgy egy fostos békegalamb. A választási manifesztum lényege a háború vagy béke, azt jelentve ki, hogy csakis a Fidesz a béke, minden más háború. Sőt, a béke színe a narancssárga.

Ilyen szinesztéziát még nem hallottunk, és nehéz is elképzelni, midőn Mária néni a sparhelt mellett meghallja a varázsszót, Fidesz, és akkor narancssárga paca jelenik meg a szemei előtt, illetve, ha nem vigyáz, az emlegetett rókaképű retusált fotó a középen elválasztott hajjal, a lövöldöző békepap, aki ember, most jön a templomból. Ez egy olyan katyvasz, amiből nehéz kiutat találni, sőt, voltaképp lehetetlen is, mert beleragadtak a ganyéba az elvtársak.

A választási manifesztum kapcsán, a kampányindító gyűlésen ugyanis mind az összes, Orbán seggéből kifelé nézegető Fidesz-egyed beleállt ebbe a nívóba, s ahogyan a főnöküknek nincsen semmi mondanivalója, nekik hogyan is lehetne. Nem azért lettek kiválogatva a galeribe, hogy önálló tudatuk legyen a nagy, közös narancssárga helyett. Ezek ilyen kontraszelektált bagázs, ahol egy Menczer kommunikációs igazgató lehet, ott nincs miről beszélni.

A kedves vezető azonban azt is kijelentette, hogy Európában egyedül ők húsz éve minden választást megnyertek. Ami nem egészen így van, csak majdnem, mégis mindent elmond Magyarországról, ahol semmi programmal, csak a colttal hadonászva lehet mázsaszám szavazatokat szerezni, és most is ez lesz, ha nem is annyira, mint eddig, de azért kellő számban. A vége így fog kinézni, addig is, ahogyan az meg lett hirdetve, szagolhatjuk a lőporszagot.

Kiábrándító ez az egész, és lehangoló a Fidesz meg annak ura, hogy ennyit tudnak, de ezek szerint a nyájnak épp eleget. És itt az ideje, hogy elmagyarázzuk, illusztrációul miért azt a képet választottuk, amelyiket, amelyen a kedves vezető egy disznóölésen fotózkodik a vértől iszamos földön állva. Mert ez az ő világa, a kalbásztöltés meg a szarszag. Nekünk ez jut eszünkbe a Fidesz hangalakot hallva, és nem a narancssárga béke a permanens lődözéssel.

Ezt az ellentmondást is elég nehéz józan ésszel feloldani, de ha már a mostani megnyilvánulás után megint eljutottunk az indiánok dúlt földjére, eszünkbe jut a Volt egyszer egy vadnyugat című filmalkotás, amelynek a végén a negatív hős szájába gyömi a szájharmonikát Charles Bronson, megmutatva haldoklásában annak, ki is ő és honnan jött, és így teljesíti be a bosszúját. Én ezzel nem akartam utalni semmire, csak úgy eszembe jutott.