Körbeszopás

Boszniába utazik Orbán Viktor csütörtökön, hogy ott másnap kitüntetést kapjon ottani cimborájától, a hozzá hasonlóan oroszfan Milorad Dodiktól. Mindenki olyan elismerést kap, amilyet adnak neki, és amilyet megérdemel. Orbán például olyat, amit tavaly ugyanott Putyin is kézhez vehetett, és nem mondanánk, csak gondoljuk, hogy a mostani konstellációban egy plecsnit az orosz diktátor bukéjával megkapni eléggé snassz.

Már akinek. Mert ezek szerint Orbánnak nem, sőt, nagy valószínűséggel büszkén veszi át, mint olyat, ami a saját nagyságát jelzi újra és megint, csak az a baj, ezt kizárólag bizonyos szűk körben gondolják így. Ez a jól behatárolt közeg pedig a szélsőjobb, amelynek élén a mi egyetlenünk Brüsszel elfoglalására készül a nyáron, csak azt nem tudjuk, komolyan gondolja-e a hatalomátvételt, vagy csak a szokásos delírium mondatja vele.

A számok nem hazudnak ugyanis, és ezek a legfrissebb felmérések szerint az mondják nekünk – így feltehetőleg Orbánnak és a Fidesznek is -, hogy lópikula lesz itt, nem hatalomátvétel. Illetve pontosabban a szélsőjobb vissza fog szorulni Európában, a magyar fasiszták pedig a mostanihoz képest is mandátumokat fognak veszíteni. De ne szaladjunk ennyire előre a bizonytalan jövőbe, pezsgőt majd a nyár közepén bontunk, ha egyáltalán.

Sokkal érdekesebb ennél az a folyamat, ami a szemünk előtt játszódik le, s aminek az eredője az a történelmi tapasztalat, hogy az ilyesfajta hatalmak – nevezzük akárminek is -, mint amilyen az Orbáné is, rend szerint abba a hibába esnek, hogy egy idő után elhiszik a saját jelszavaikat, ettől pedig képtelenek meglátni a valóságot, aminek a tüneteit Orbánon már nagyon régóta tapasztalhatjuk. A vetés azonban még nem érett be.

Pedig mindent megtesznek érte a legkisebb dolgoktól a legnagyobbakig, az előbbire jó példa az a körbeszopkodás, amit momentán Rákay Filip és az ő főnöke, maga Orbán Viktor ad elő egymással. Mint ismeretes talán, a filmje miatt a mi Filipünk már belső körökből – a Bencsik testvérek – kapja a pofonokat, és nem más, mint maga a kedves vezető sietett a segítségére, aki magát a film elkészítését nevezte bátorságnak.

Azt tudtuk, hogy fidesziül bizonyos hangalakoknak más a jelentése, mit magyarul, de hat – újabban hét – milliárd elcseszését bátorságnak nevezni már nem is eufemizmus, hanem olyan baromság, ami még Orbántól is sok. De erre telt neki, ne legyünk telhetetlenek. De nem is ez, hanem a jelenség, hogy minderre vagy ezzel egy időben a „producer” a kegyelmi ügyben nyalt oda a főnökének, hogy csak a sajtóból értesült az egészről.

Mindez csak ellentételezés azért, hogy Orbán meg a tehetségtelenségét a bátorsággal födte el, illetve szerette volna, de ez édeskevés és hamis is. Mint ahogyan minden hamis, ami dicsőítést meg Orbán a szélsőjobbtól nyer el, illetve rosszabb esetben pénzért vesz, s amitől kialakul benne az a hamis kép, hogy ő történelemformáló tényező volna, holott csak egy kis seggdugasz a nagy egészet nézve. Mindezzel nekünk tenne jót, ha élni tudnánk vele.

De ez egy másik történet, momentán ez a kontraproduktív körbeszopás az érdekes. Ahogyan adogatják egymásnak a plecsniket, amikor nem létező teljesítményeket ismernek el, és a leglényegesebben, midőn őket emiatt a legkisebb bírálat is éri, az nemzetietlen, fajsúlyosabb esetben pedig hazaárulás. Az uniós választásra vonatkozó legfrissebb felmérések mutatják azonban, hová vezet, ha a rózsaszín ködök elfedik a valót.

Az a dilemmánk egyébként, hogy nem tudjuk, ezek tényleg ennyire hülyék-e, hogy reménykednek valamiben, mint Hitler bácsi a nemlétező csapataiban, illetve azt sem tudjuk jelen helyzetünkben, hogy olyan végük lesz-e, mint a német piktornak, vagy másmilyet szán nekik a sors, illetve mi magunk. Mert azt nem a saját bíztatásunkra, hanem a történelemből okulva kijelenthetjük, jó végük ezeknek nem lesz.

Hogy mennyire lesz véres vagy vértelen, az nem csak rajtuk múlik, hanem azokon, akiknek ez a kábítás szól, az egy a zászlókon, közkeletűen az alavju tömegen. Lesz-e bennük annyi józanság, hogy a gyomruk korgása hangosabb lesz a győzelmi fanfároknál, ez az, ami bizonytalan, illetve, ahogyan az első jelek mutatkoznak, mikor fognak nagy tömegben menekülni a patkányok a süllyedő hajóról. Amin egyelőre még húzzák a zenészek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “Körbeszopás
  1. hj szerint:

    Szerintem Orbán, mivel nem Elena Ceausescu intellektuális szintjén van, pontosan tudja, hogy egy ilyen kitüntetést megkapni több mint szégyenletes. Ahogy nyilván ugyanígy tisztában van sok külpolitikai megnyilvánulása szégyenletességével is, de már rég olyan kényszerpályára vitte saját magát – nem mellékesen az országot is –, ahonnan nem lehet kimozogni. És valószínűleg ezt is pontosan tudja.

  2. polyvitaplex szerint:

    Ha a felcsúti kisvasutat meg lehet hosszabbítani Bicskéig, akkor Philip hétmilliárdját is meg kellene duplázni, csakazértis alapon.

  3. gont szerint:

    A Trócsányi például már kihátrált…

  4. trabant szerint:

    „olyan végük lesz-e, mint a német piktornak,”

    (Hitler született osztrák piktor volt.)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum