A belügyminiszter és a szirénaszó

Pintér Sándor nagyon elfoglalt ember lehet. Gondoljuk csak meg, mi mindenen kell napra nap gondolkoznia: mi legyen a tanárokkal, legyen-e kréta a tanteremben, ugyanígy a kórházi vécépapír gondja is őt nyomasztja, a rendőrökről nem is beszélve. Mennyi könnygáz legyen velük, és kit fújjanak vele képen, csak diákokat, esetleg kordonbontó felnőtteket is. E kis szüzséből is kitetszik, minden bizonnyal káptalannak kell lennie belügyminiszterünk fejének abronccsal összetartva. Nehogy kipukkadjon a sok gondoktól.

Magunk közt szólván, mi porbafingó egyedek, akik csak zabálunk, meg húzgáljuk a csavarokat a gyártósoron, illetve böfögünk és gyártjuk a közjószágokat, el sem tudjuk képzelni, föl sem tudjuk fogni, ahogyan belügyminiszterünk egyfolytában a mi jó sorsunkról gondolkodik. A fájó bütykünkről, gyermekeink szellemi gyarapodásáról és a nyamvadt biztonságunkról, hogy az ilyesmi milyen fárasztó is bír lenni. Mi viszont a kocsmában dülleszkedve hálátlanok és tiszteletlenek vagyunk, azt sem tudjuk, mit csináljunk jódolgunkban.

Ilyképp és eddig vázoltuk a viszonyokat, amire azért volt szükség, hogy megértsük az alább következőket, hogy éppen amiatt a tűzoltóknak suttogva kellett vonulniuk kifejezett kérésre. Azaz és magyarán az történt, hogy a Belügyminisztériumból hívták ezeket a katasztrófásokat valami meglazult homlokzati elem miatt, amelyik készült a mélybe zuhanni, de, és itt fölemelte intőn az ujját a telefonáló arra kérve a jó tűzoltókat, délután egy körül érkezzenek, és mindenképp sziréna nélkül, hogy a belügyminisztert ne zavarják meg.

És itt megállunk egy szóra, valamint ki is fújjuk magunkat a hegymászás előtt.  Ez pediglen abból áll, hogy magunk elé képzeljük Pintér Sándor gondoktól barázdált homlokát, ahogyan annyira dolgozik érettünk, hogy zavarná őt a szirénaszó. Mert ahogyan meghallaná a visítást, azonmód hullanának ki a fejéből az addig sorba rakott gondolatok, netalán a sziréna hangja arra figyelmeztetné őt, hogy nincsen is rend, amiképp annak idején két hétre rendelte, és még netalán ösztönösen sms-eket kezdene írni nékünk, hogy üljünk át másik autóba.

Minden lehet és mindennek az ellenkezője is, vagy éppen semmi sem. Azt is tételezhetjük, hogy a sziréna zavarná őt az ebéd utáni sziesztájában, de akkor meg adódik a kérdés, miért egy órára rendelték a tűzoltókat, mint valami taxit, miért nem előbb vagy kicsit később, tehát itt van az egyik nagy titok, miért egyre és miért csöndben, vagy csupán véletlen az egész, egy túlbuzgó csinovnyik kitalációja, aki Pintérre hivatkozva érezhette fontosnak magát, hogy dirigálhat a tűzoltóknak, hogyan dolgozzanak. Ilyenek.

Mert a szabályzat szerint állítólag szirénázva kellett volna vonulniuk, amit ez a BM-es ukáz akadályozott meg, de mindösszesen is, ez a kis apróság mutatja kies hazánk jellegét. Már ami a hatalomgyakorlás módját illeti. Nem kell az időben túl messzire, sem a térben túl távolra menni ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelőjét a nagyon fontos elvtársak megkülönböztetett és kivételes jogaival, amellyel az a szándék, hogy a valóság észlelése nélkül legyen zökkenőmentes az életük azt a képzetet sugallva, hogy ez érettünk van.

Holott rossebeket. És ezt a kijelentésemet igazolandó fölidézem egy másik nagyon fontos ember, egy bizonyos Latorcai János (KDNP, országgyűlési alelnök) útmutatását a fontosság illúziójának megteremtésére, miszerint: „Csináljunk úgy, mintha valami fontosat kellene csinálni” – és ezzel érkezünk meg végül úticélunkhoz. Mert még az is lehet, Pintér épp az épületben sem volt, hanem valami jachton lógatta a lábát, mint amikor Petiminiszter verte át a népeket. Illetve csak szerette volna, mert lebukott erősen.

Arról van tehát szó voltaképp, hogy az egyik elem a színjátékban a fontosság látszata, a szakadatlan munka és a hatalom ehhez társuló aurája, a másik pedig a mögötte húzódó teljesítmény, ami gyakorta zérus, vagy épp pozitív nulla, vagy milyen új számfogalmat vezetett be épp maga doktorminiszterelnök elvtársúr. Mindegy is, csak ilyen eddig még nem volt – de már ez is van -, a kérés, hogy a tűzoltók halkan suhanjanak, mert megzavarják a belügyminiszter érzékeny lelkét. Ez már tényleg delikát, illetve keresünk majd egy megfelelőbb jelzőt egyszer rá.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “A belügyminiszter és a szirénaszó
  1. KL szerint:

    Aki ezt írta az egy ökör

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum