Gyerekhalál, stadion

A hét végén Tarnazsadányban meghalt egy öthónapos kislány, aki mindössze három kiló volt, amikor a teste nem bírt tovább az élettel. Az első hírek szerint éhen halt, amiből a teljes magyar sajtó azt a következtetést vonta le, hogy a szülei nem etették, vagy nem bírták etetni, aztán az derült ki, ők szerették volna, de a kicsi valami miatt nem vette magához az ételt. Ilyképp valóban, ha nem is éhen, de alultápláltság miatt adta fel a szervezete, az internet népe pedig felelősöket kezdett keresni gyerekorvosban és védőnőben, szerte a vidéken.

A történet, a tragédia így sem egészen tiszta, annyi derült ki, hogy azért némi köze van – ha nem is közvetlenül – a szegénységnek a gyerekhalálhoz, hiszen a család, ahol meghalt a baba, egy kis házacskában él, tizenketten összesen. Minden bizonnyal nincsenek egyedül az ebbéli létmóddal az országban, de róluk nem nagyon szólnak a híradások egészen addig, amíg ilyesmi nem történik. Különben csendben nyomorognak, és mindenféle felhajtás nélkül halnak meg, csak egy ilyen gyerektragédia irányítja rájuk a figyelmet ideig-óráig.

Ez a hír, ez a csecsemőhalál, bár nagyot ment a sajtóban, de nem akkorát, mint Orbán TikTok-videója, amely műfajt azért kell elszenvednünk, mert valami tévképzetek miatt az az ábránd, hogy az ilyen förtelmekkel lehet ifjú szavazókat szerezni. A szándék mindegy, a végeredmény a fontos, illetve a kívülálló hűvösségével annak tanulmányozása, mit akar üzenni a kedves vezető népe zsenge rétegének. Azaz, azoknak, akik nem halnak meg csecsemőkorukban, és így majd szavazhatnak is arra, hogy Orbán folytathassa.

Nem egy nagy újdonság, de mégis elborzasztó azt látni, hogy doktorminiszter urunknak nagy valószínűséggel egy futball labda van az agya helyén, és ez a jószág ott minden lényegest kitölt. Azoknak, akik megérték a felnőttkort, a kedves vezető azt üzente: „Oda-vissza 2-1, vezetjük a csoportot, a cséká lassan világklasszis és nehezebb bejutni a válogatott meccseire, mint egy Azahriah-koncertre. Szőllősi Györgynek lett igaza: nagyobb stadiont kellett volna tervezni és építeni.” – Érezzük a kényszeredett lazát a szövegben, de nem is ez.

A stadionról volna szó, mint a futball labda-agy központi eleméről, hogy nem elég ez a mostani, hogy nagyobb kellene vagy kellett volna, amivel egyrészt – mint kitetszik – Orbán országunk jelenlegi legégetőbb gondját hozta elő megint, illetve azt a dafke tudatot, amikor a kisvasutat akarta Bicskéig hosszabbítani, ha az akárkinek is nem tetszik. Ezek – stadion, kisvasút – olyan tárgyak, amik sokba kerülnek, s mivel az Unió pénzét más formában lopják el, Orbán hobbijára az adófizetők kínkeserves pénzét kell költeni. Pedig másra is lehetne.

Tarnazsadány A mi kis falunk voltaképp, ami sorozatban az állatorvos látja el az embereket, a valóságban viszont ebben a mi kis falunkban, ahol a szegény kislány meghalt, gyerekorvos nincsen. Kiderült, hogy a gyerekorvosnak, védőnőnek jelenteni kellett volna, ha látják a vészes alultápláltságot, de ez nem történt meg. A faluban egy háziorvos van, aki a gyerekeket is ellátja, a kisbaba ügye így sikkadt el egészen addig, míg a halála miatt ki nem tört a ribillió, de ettől ő föltámadni nem fog egyáltalán és soha már az idők végezetéig.

Vállaljuk a demagógia ódiumát, bár ebben addig azért nem megyünk el, hogy Orbán fojtotta volna meg enkezével a kisdedet, pedig képletesen erről is lehetne beszélni. Mert és ugyanis egy huszárvágással odáig is juthatnánk, ha nem épült volna száz stadion meg ezer – és ebben a kontextusban az összes fölösleges cifrálkodás és lopás benne foglaltatik -, akkor tán lett volna gyerekorvos Tarnazsadányban, és a kislánynak esélye lett volna az életben maradásra. Bár tudjuk, hogy a dolgok nem ilyen direkt módon függnek össze.

De azért valamennyire mégis. És ezen a ponton lehetne könyvtári hosszan sorolni azt, mi mindenre nem jutott pénz az elmúlt tizenhárom évben, amire juthatott volna. Ám inkább hobbira és szavazatszerzésre lett költve, propagandára, ami azt magyarázza el az embereknek, miért jó nekik, ami voltaképp rossz. Egészen addig, hogy már maguk is elhiszik, és amikor meghal a baba, csodálkoznak, hogyan fordulhatott ez elő velük. Így valahogy, ahogy leföstöttük, s ha nekilátnánk igazán, akkor a vásznunk végtelenné válna.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “Gyerekhalál, stadion
  1. kovacs_ugynok szerint:

    A magyar kiskirálynak, akinek a szava nélkül itt nem történhet semmi, többet jelent a fodbal, mint a saját országa. Ennyi.

    A kérdés meg az, hogy kell-e ez nekünk? Akik amúgy fizetjük a dagadt hóbortját, és amúgy normálisabb országokban, ahol jogállam van, már börtönben csücsülne ugyanezért. :/

  2. Tom Sawyer szerint:

    Mélyen tiszteletlen KL !

    Naa, most írd, erre hogy ökör !
    Barom náci !!
    Kapitó ??

  3. cyr45 szerint:

    Szegény kislány, őt már valóban nem lehet feltámasztani!:-(((

    Azt viszont nem értem, hogyan lehetséges, hogy az anya, és nagymama elfogadták azt a helyzetet, hogy a kislány nem fejlődik normálisan?… Nem tettek semmit az ügyben?
    Ahogyan a nagymama mondta a riporternek, hogy „nem hízott”, pedig etették rendesen.

    Azért én (a hatóság helyében) csak megnézném, hogy vajon kiváltották e a kislány számára szükséges tápszert, rendszeresen, és folyamatosan? A nagymama ugyan azt mondta, de…
    Ez simán megnézhető lenne a gépi nyilvántartásban, visszamenőlegesen is!

  4. miki1950 szerint:

    Függetlenül mindentől, az elsődleges felelősség a szülőké.
    A felelősség alól nem mentesíti őket az elmaradott környezeti viszonyok, az orvoshiány, és minden, ami a cikkben írva vagyon.
    Csak az állatvilág genetikailag meghatározott ösztöneire hivatkozok és gondolom, nem tévedek.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum