Tbiliszi-Moszkva

Petiminiszter pénteken reggel megállapította, „csendes, de hideg a folyópart Moszkvában”. Szelfit készített minderről, de ezen nem a csendes, nem a hideg, még csak nem is a folyó volt a főszereplő, hanem enmaga. Jól megnézve a képalkotást, Bayer München fölsőt vélünk fölfedezni rajta, illetve McMurphy-s sapkát a Száll a kakukkból, e kettő nem egészen kompatibilis, de a célnak megfelel. Mivelhogy hideg van.

Csütörtökön este még Tbilisziben vacsorázott Petiminiszter, de valami titokzatos dolog Moszkvába szólította őt, így nem kímélve kerozint, pilótát, sőt enmagát sem, pénteken már Moszkvában ébredt. Abban a városban, amelybe uniós vezetők mostanság nem nagyon, sőt, egyáltalán nem járnak, illetve Petiminiszternek külön is szóltak, ne nagyon tárgyalgasson az agresszor gyilkosokkal, de ő nem most először, és valószínűleg nem is utoljára, szarik rá.

Mégpedig szélesen nagy ívben, s hiába van az, hogy ezeket a Moszkva parti reggeleket a csápolóinak küldi a Facebookon, s ők ezt ott örömmel is fogadják a kommentek szerint, de igen nagy valószínűséggel, sőt, teljes bizonyossággal kijelenthető, ezt azok is látják, akik arra kérték, hogy ne menjen oda. De úgy tűnik, ezek az utak immár direkt, nagyinyelven juszt is történnek, így egyben egy oldal-, és érték-, vagy inkább értéktelenség-választást is tartalmaznak.

Bele mindenki képibe, hogy ő, s ezzel az üzenettel mi is, a barbárokat kedveljük barátilag nagyon. Kár már ezt annyira bizonyítani, tudja a kerek nagy világ, és ezért jár Szijjártó, illetve nejestül a főnöke Tbiliszibe vacsorázgatni zeneszóra, mert máshol szóba nem állnak vele, illetve velük már. Mindemellett valamit mondani kell, hogy mit keres a hideg és csendes moszkvai folyóparton ez a Petiminiszter, s a felelet erre, hogy jön a tél.

Jön a tél, mondja hősünk a McMurphy sapkában, és megállapítja, hogy akkor fontos az energia. Régebben rohadt drága plusz gázokért szaladgált a haverjaihoz, most azonban – hacsak nem hazudnak ebben is – ilyenre szükség nincsen, a tárolók – állítólag – csurig gázzal, még a tavalyi rohadt drága sem fogyott el, azt nyögi most a NER bamba népe. Innen nézvést tehát nem indokolt a moszkvai út, de azt soha nem tudjuk meg, miért is ment oda.

Rossznyelvek – nem az ő oldalán – utasításokra, Tbiliszi-i útibeszámolókra gyanakszanak, vagy más sandaságokra, mert értelmes magyarázatot a nagy igyekvésre találni nem lehet. Hacsak nem a repült kilométereket akarja ekképp gyarapítani, mert a holdig egyszer az idén már elment. Másfelől ez nem külügyminiszterség, hogy reggeltől estig ide-oda röpködünk, ez a módi régebben volt divatban, amikor a kitartó magához intette a kitartottat.

Így lehet, most is és itt is ez van. Vagy valami más, hogy utak nagyjainktól ilyen helyekre, Katar, Teherán, ez a Moszkva lassan már menetrend szerint, és a krém még rajta a kedves vezető, aki a kellemes grúz vacsora után a jövő héten Pekingben az ottani kommunistákon kívül még magával Putyinnal is összefuthat. A bűnözővel, aki ellen amúgy elfogatóparancs van érvényben, ezért azóta most ment először külföldre, de Pekingben nem kell félnie.

Itt tart a magyar külpolitika, amit hozzáértők okkal neveznek szégyenletesnek, de az ilyen szakértő megjegyzések ezeket az elvtársakat egyáltalán nem szokták zavarni. Illetve a bávatagokat sem egyáltalán, az ember hovatovább úgy érzi, egyedül van a tébolydában, ahol olyan dolgok történnek, amelyek régebben elképzelhetetlenek lettek volna. De most mindennaposak. Így zabál föl minket a megszokás.

Nem rosszamájúan, csak Bözsi néni szemszögéből foglalnám össze, ami képet és információt ő erről a két napról beszerzett, hogy doktorminiszter urunk a kedves feleségével jóízűen falatozik, Petiminiszter meg futkorászik, és képesek az oldalára még hozzászólásként azt írni, hogy a Jóisten vigyázzon a Petiminiszterre, ahogy a köz érdekében ezt teszi. Ha a közelben lett volna, kézcsókot is kap, így csak hányingert okoz, ahová jutottunk.