A vonat nem vár

Azt mondja a kedves vezető, hogy jövőre eljövend a gazdasági növekedés visszaépítésének csudálatos éve. Nem érteni fideszül, Zarathustrával szólván nem a mi füleinknek való a kedves vezető szája, úgyhogy itt botorkálunk a sötétben. Másrészről az is lehet, épp mi vagyunk a napnak sugárán, mert minden viszonylagos. Viszont, ha a nagy visszaépítés következik, akkor volt előtte lerombolás is, vagy csak önmagában lefele felépülés, mint negatív plusz. Egyre kevésbé működik a szómágia.

Áll a kedves vezető a varázspálcájával, akárha varázslótanonc, s aszongya: múkoggy. De nem engedelmeskedik neki a valóság, hiába ragadja üstökön, sőt, esik neki újabb tébolyként fejszével. Mert ahol ezt hallottuk, a legendás péntek délelőttön, ott az is elhangzott, hogy az infláció terebélyes mesebeli fává növekedett a nyüstöllés során, viszont Matolcsynak csak bugylibicskája van. És akkor előveszi a kedves vezető a fejszét, legalábbis így ígérte, csak az nem világos, hogyha repked a forgács, mi épül.

Meg az úri pusztaság is rikoltoz, mint ismeretes. De akkor még mindig ott vannak a kommunisták, akik miatt soha nem lehetünk boldogok. Mert és ugyanis mint kiderült: „Akkor leszünk egy boldog ország, amikor azt hallják a hallgatók, hogy a költségvetés pluszban zár. De ez így van a kommunisták óta, azóta görgetjük magunk előtt.” – Akkor ebben a kontextusban, ha jól értjük, a kommunisták örököse ő, munkájuk hű folytatója, vagy mi a rosseb, mert nem lehet kiigazodni ebben a delíriumban, ami van neki.

De ez is mindegy már egészen és teljesen. Az osztrákok ráuntak a magyar vasútra. Levágják a nyugat-európai hálózatról a magyar vagonokat, s habár azt nem mondták – csak gondolják -, takarodjanak vissza a redves keletre, mármint mi, mégis csak ez lesz. Illetve téblábolás Bécsben, ha már oda valami bizonytalan időben kiérkezik a kiszámíthatatlan magyari szerelvény, akkor valahová kegyelemből odacsapják. Van érzékünk a szimbólumokhoz, mi több osztjuk Reviczky apánk axiómáját a világ hangulatként való létezéséről.

És elképesztően, valami ciklopi módon szar hangulatunk van nekünk a kedves vezetőt hallgatván. De nem azért, mert, egyre inkább látszanak rajta a hanyatlás, hogy úgy ne mondjuk, az összeomlás jelei, hanem inkább, hogy még ebbéli állapotában is élénken tesz arról, füstölgő romok maradjanak utána csakis, s a hamu alatt már semmi sem ismerhető fel abból, ami volt. De legfőképp, ami lehetett volna. S bár az adósságot a kommunisták csinálták, mint hallottuk, s ő csak azt görgeti maga előtt, mégsincs senki, aki pofán vágná.

Illetve az élet maga mégis. Hogy kies hazánk, illetve annak üszkös maradványai oda jutottak, ahová a kedves vezető több mint egy évtizede útnak indította őket. Ez az út pedig, mint ismeretes, az elmúlt száz esztendő tíz legsikeresebbike volt. Csakhogy az osztrák vasút, amelyik immár nem képletesen azt mondja nékünk, nem vár ránk ezentúl, és az értékelhető Európába igyekvő szerelvények nélkülünk kelnek útra, szó szerint itt hagyva bennünket a magyar ugaron a bő gatyánkban, fokossal a kezünkben. Avas zsírtól csüngő bajusszal.

Ilyen luk vagyunk Európa közepén. Valami különös ázsiai horda, amely arra nem képes, hogy egy vasutat saját erőből működtessen, ellenben teli pofával szidja azt, aki meg igen. Szarrá ment a vasút, szarrá ment az ország, és most jön a gazdasági növekedés visszaépítésének éve. Ez az új évjelző a számos után. Volt itt már elrugaszkodás és a kiskutya kunkori farka is, egyet azonban nem ártana tudni, hogy egy ország működtetéséhez pénz is kellene, ám, ha kilopják belőle az egészet, akkor ez a vége. Egyébként százmilliárd a kórházak adóssága.

Továbbá is egyébként, nincs pénz a tanárok fizetésemelésére. Nem futja építeni akármit is, a vonatok manapság nem, hogy késnek, többnyire már el sem indulnak. Nem szaporodunk, olyan az ország, mint egy hullaház vagy ravatalozó, és akkor itt az új szlogen még ehhez: „Nem hagyjuk, hogy visszalökjenek bennünket a Gyurcsány-korszakba”. Ezt is a kedves vezető adta elő a lefele felépülés közben, mint démont, a Gyurcsány, és a kommunisták természetesen, akik úgy eladósították az országot, hogy egyetlenünk ezt nyögi.

Lassan Kádár apánk lesz a felelős az inflációért, ha más ok és indok nem marad., erre utal a kedves vezető egyre kilátástalanabb hőbörgése. De nem kell nagyon izgulnunk, bőven lesz majd, akinek ez is megteszi, és megnyomorítva, megfélemlítve, farhátat szopogatva dicsőíti Magyarország sírásóját, aki szerint most még egy kicsit nehéz, de hozza a fejszét, vágja az infláció fáját üstökön ragadva azt, s ezzel építi vissza a növekedést a barma. Ilyen ember nincs még egy, s ha nem lenne, ki kellene találni, hogy legyen mivel riogatni a gyerekeket.