A Lölö nézése – a járása az nem

Petiminiszter kivitte megával Törökbe’ a Lőrincet, a Mészárost. Bemutatta őtet helyi üzletembereknek úgy, mint Közép-Európa legsikeresebb vasútépítő cégének vezetőjét. Nem kellett volna. Miként egyáltalán nem volt szükséges minderről a találkáról képpel örvendeztetni meg minket, mert összeszorult az a hatalmasan bozontos szívünk. Egy pillanatra nem figyeltünk, és majdnem megszántuk a Lőrincet, ahogyan ül ott az üzletemberek között akkora magányosságban, akárha született Buendia volna. Pedig nem az.

Nem vagyunk egy Lombroso, és nem hiszünk a tanaiban, abban azonban lehet valami igazság tőle függetlenül, hogy a butaság csak meglátszik az arcberendezésen. Vagy ha abból nem egyértelmű, akkor a szemek opálján, hogy nem dereng át rajtuk némi kis értelem, s ha most arra gondolnának, hogy méltatlan élcelődni ezen a szerencsétlenen, jusson eszükbe az a sikerfolyam, ami kíséri hősünk életét köszönhetően a nagy szorgalomnak, és tőle származó titokként annak, hogy állítása szerint okosabb, mint Zuckerberg. Sajnos azonban ez egyáltalán nem látszik.

Sőt, nem is hallatszik. Hiszen a fülünkben van, amikor az ifjakat enszájával intette, miszerint legyetek bátorak, s ezek szerint ő is az, mivel elmerészkedett emberek közé, mégpedig olyanok társaságába, akik nagy valószínűséggel tudnak késsel-villával enni, ami nem egy megvetendő képesség. Legfőképp azonban az zavar hősünkben, amit egy kommentelő fogalmazott meg egy másiknak arra utalva, hogy amíg két perc alatt bepötyögte, szerinte Mészáros hülye, ezidő alatt a lehülyézett valószínűleg többet keresett, mint a kommentelő egy hónap alatt.

Ez pedig nincsen jól. És ezért van az, hogy irritálja az embert az véget soha érni nem akaró hírfolyam, amely naponta tudósít arról, mennyi közpénzt nyert el ez a szerencsétlen, mert ne gondoljuk, hogy neki olyannyira jó volna. Ezen a képen is látszik, nagy valószínűség szerint azt sem tudja, hol van, hogyan került oda, kik ezek az emberek és mit akarnak tőle, aki olyan szép agárszobrokat rakatott a tihanyi kertjébe. S ha jutna odáig, de nagy valószínűséggel erre neki nem futja, még arra is rákérdezne nagy bátoran, miért veri őt az Isten.

Keresné a bűneit, de nem lelné, hiába, se itt, se Fokföldön se Ázsiába’, mert és ugyanis ott Törökbe’ ücsörögve a nagy asztalnál a fura alakok között még az sem esne, illetve elnézve az ábrázatát nem esett le neki, hogy már bazári majmot is csinálnak belőle. Így nincs módja ábrándozva visszagondolni a boldog és gondtalan időkre, amikor még szerelte a gázat, míg el nem csábította őt a gyerekkori barát képét magára öltő gonosz, akinek eladta a lelkét, s mint a Faust-történetekből tudjuk, ezért egyszer meg kell fizetni.

Nem kicsit, nagyon. Viszont, ha most olybá tűnne, hogy sajnáljuk ezt a szó szerint szerencsétlen organizmust, akkor hibáznánk, mert ez itt kurvaanyázás, de azért ez a forma, mert volt gyerekszobánk, ami azonban nem minden esetben szerencsés. Mentségünkre szólván azért nem tátjuk nagyra a szájunkat, hogy patakozzék belőle a szidalom, mert minek. Illetve legfőképp kinek, ugye, mert a közibénk tartozónak ez lehet, kevés, a többi pedig meg sem hallja, el sem jut hozzá, mint ahogyan erről a képről is az jön le, milyen derék ez a Lölö.

Nem, nem az. Egy szerencsétlen kripli, akit már az egész ország utál, de most a jachtozás után már a sajátjai is, amire az Andi sem vigasz. De, hogy feloldjuk ezt a keresztényi, megbocsátós hangvételt, ez a kép annak is a dokumentje, hogy ekképp is sikerült, vele és általa lejáratni a hazánkat. Mert az asztal körül ülő úriembereknek is meg lehetett a véleménye a tárgyalások zárultakor, ahol ez a táskás szemű csak ült szótlanul. Azaz, elgondolhatták magukban, milyen lehet az összes többi, ha ez a legderekabb és legsikeresebb. És innen nincsen tovább.

Még annyi, hogy ez sem igaz egészen, mert ha valaki Szijjártóval párban érkezik akárhová, annak már tényleg teljesen mindegy. Mint ahogyan az is. A lényeg, hogy a tárgyalások sikeresek voltak – mertek volna mások lenni -, csak egyvalami furdalja az oldalunkat, de nagyon, hogy oda-, és visszaúton miről diskuráltak ezek ketten. Nem a tartalma érdekes, mert az úgysem volt neki, hanem a nexusa, az egymáshoz való valamiféle hajolás. Vagy ültek csak, és hallgattak a hosszú úton, mint a tejbetök, hogy maradjunk ennél a dedós képnél. Ezt jó volna tudni.