A pad misztériuma

Momentán nem tudjuk, milyen stádiumban van a ferencvárosi pad ügye. Milyen színű épp, szivárványos, zöld-fehér, barna vagy nemzeti trikolór, rajta vannak-e a lécek, illetve ott van-e még, ahol színeivel Magyarország szomorú szimbólumává vált. Talán mindegy is már, hiszen hivatását betöltötte, megmutatta hol is élünk, s ha valaki – mint amikor ez az egész kálvária zajlott – azt mondaná, ezzel foglalkozni fölösleges, mert csak terelés a másfaja apokalipszisről, meg kell, hogy intsük szelíden, mert nemcsak farháttal él az ember, hanem a léleknek is vannak igényei. Neki pedig – mármint a bozontos bensőnek – alapeleme kellene legyen a szabadság.

Feltéve, ha van ilyesfajta vágy. Ha nincs, akkor a kis gondolati habverésünket kéretik tárgytalannak tekinteni, akkor máshonnan nézzük ezt a kajla világot. Viszont mégis kénytelen vagyok elmesélni egyrészt a szent szánkókat, ami ugyanaz, mint a pad lett ma, és mint összefoglaló, megvilágító és gondolkoztató mese, Örkény paprikája, vs. paprikafüzére, amelyben a madzag a problémát okozó, mégis megmagyarázó kulcs. És ezen a ponton bekúszik a kokárda is, mint az a szakralizlált tárgy, amivel Orbán először szakította ketté az országot akkor, amikor ezt a tébolyát először vetette be a hatalom érdekében.

Honnan is induljunk el. Talán onnan, ami a pad történetéből – legalábbis az én előadásomban – kimaradt, azaz, a cirkusz azon állomásától, amikor a Mi Hazánk egy huszárvágással úgymond nemzeti színűre festette, és ezzel tabusította – állítólag – a történet számára. Kijelentve azt, aki ezek után hozzá mer nyúlni, átfesti vagy ferdén néz rá, azt följelentik nemzeti jelkép meggyalázása miatt. Hogy ezek ostobák, az nem kétséges, mégis ez a kis közjáték a neonácik előadásában megmutatja nekünk azt a szintet, ami ezeknek megfelelne. A vicsorgó, nacionalista, irredenta, soviniszta bávatagságot. Ilyenek viszont nem vagyunk.

Túl azon azonban, hogy a Mi Hazánk szerint, ha valami piros-fehér-zöld, lett légyen az akármi, már csak suttogva lehet közlekedni mellette vagy fennakadt szemekkel, egészen egyszerű fagyi visszanyal megoldás is létezik a dologra. Mégpedig az, hogy álmukban a mihazánkosokat is nemzeti színűre kellene pingálni, s ha komolyan veszik önmagukat, akkor soha a büdös életben nem mosakodhatnának, mert mint nemzeti jelképek, ennen kezükkel gyaláznák meg saját magukat. Innen is látszik a neonácik mérhetetlen ostobasága, ám egyben aljassága is, és az is, hogy az ég egy világon semmi értelme nincs a hőbörgésüknek.

Ezen a ponton muszáj elmesélnünk Örkény dilemmáját a paprikáról, füzérről és madzagról, mint ami azt is megmutatja, mitől lesz valami nemzeti szimbólum, hogy elég-e hozzá a három szín, a piros, a fehér, meg a zöld. Vagy kell-e valami több is. Örkény arra tanít, hogy „Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi.” Ezt tessenek elgondolni a színekkel is, és máris előttünk áll a magyarkodás pitiánersége.

Örkény arra is int, ha a fentieken elgondolkozunk, akkor nagy igazságoknak jöhetünk a nyomára, és mi is meglátjuk a padunkban a fasiszta gondolatiság lényeges elemét. Itt utalnék arra az időre, amikor Orbán csürhéje elfogadta a „rabszolgatörvényt” valamelyik karácsony előtt, s amikor emiatt tüntetgettek, akkor istentelennek lettek kikiáltva a megalázottak és megnyomorítottak, mondván, ádvent van, s ilyenkor csak suttogva lehet lesni az eget. és ekkor keletkeztek a szent szánkók is, amelyeket kicsesztek Isten szabad ege alá a térre, és elvárták, hogy a tüntetők hozzájuk se érjenek.

Ugyanaz a recept, mint most a padnál, sőt, ez az is, hogy most meg minden kilométerkőhöz kereszteket állítanának az utak mentén úgymond a béke reményében. Totemizálják az országot, tabukat gyártanak a nemzet és kereszténység jegyében, aminek, illetve amiknek a feladata a pofák befogása és az engedelmességre szoktatás. Mint ahogyan a padunknál is ez az elcseszett huszárvágás, ha piros-fehér-zöld lesz, akkor már hozzányúlni nem lehet. Ez egyébként veszélyesebb annál, mint hogy mindent ellopnak, és annál is rosszabb, mint hogy éhendöglik az ember, mert ilyen helyen életben maradni is minek.

Vagy ott élni egyáltalán. Mert mint kitetszik, a cél az, hogy az alattvalók olyanok legyenek, mint Kafka A kastélyában a lapos fejű parasztok, hogy enyhébb célzásokat tegyünk az igényelt szellembéli állapotokra. Egy öntudat nélküli, magyarságot óbégató és azért ütni képes massza a cél, akinek, ha a pofájába nyomnak egy keresztet, vagy meglát egy nemzeti színű szaros pelenkát, akkor a buzikat szidva zokogjon egyben Trianon miatt, lásd: nemzeti emlékező gödör. És lássuk be végül, van is erre igény. Ha tehát mindezek ellen fölhorgad az ember, akkor az csak annyi, hogy a józan eszét igyekszik megőrizni a tébolydában, és ez egyre nehezebb.