Egy óvodás naplója 39. – Kiazabácsi

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy nagyerekek, hova megyünk mi holnap, nahova, de senki se tutta. Mindig ilyeneket szok az Ibojnéni, hogy nahova megyünk, nahova, mintha ilyen jósok lennénk, a Pityu is, a Kisböske is, meg a többiek. Sose tudjuk, és az Ibojnéni asztán mindig úgy mondja, hogy hova, hogy csillog neki a szeme, meg vigyorog, és sosincs jó vége neki, ha megyünk mi valahova bármikor. A Kisböske nem bírta, hogy nem tuggya, hogy hova megyünk, elkezdett neki a szája görbülni le, mint amikor visittásba szok kitörni, de az Ibojnéni még pont időbe monta, hogy most ne legyen bajj, hogy csokigyárba megyünk gyerekek, bizony.

Meghogy milyen jó lesz, és a Kisböske nekilátott visittani, de az örömébe, hogy csokigyár, csokigyár, és mind a gyerekek is rákezedtek erre a csokigyárra, hogy már majdnem fogtam a dömperem, hogy megyek. De asztán elült a zsivaj, hogy jók legyünk, mert, ha nem leszünk azok, akkor nem megyünk sehová. Eszt nem én találtam ki, hanem az Ibojnéni monta, úgyhogy csend lett nagyon hamar. Öltözzünk melegen, mer hideg van, eszt is monta az Ibojnéni, és én is mondtam az anyunak otthon, hogy melegen kell öltözni holnap, mer csokigyárba megyünk. Csak az apu nem örült, hogy az Ibojnéni szervezkedik, hogy soha nincsen jó vége annak.

De az anyu elcsitittotta, hogy ne a gyerek előtt, és ment is a konyhába, hogy ne legyen a gyerek előtt, aki én vagyok, aki indul a csokigyárba holnap. Fel is öltöztünk melegen, hogy ne legyen megfázás, úgy mentünk az oviba, ahol már várt egy kicsi busz, de mind befértünk, mert kicsik vagyunk. Még a dadus is eljött velünk, mert nem kellett reggelit osztania, se ebédet, és hamar is odaértünk a csokigyárba, ahol kaptunk a fejünkre ilyen nejlonsapkát, a dadus is, aki csak vigyorgott az Ibojnénin, mer ő az egész buszúton nézegette magát ilyen kicsi tükörbe, hogy szép-e nagyon, most meg megkapta a sapkáját, de a szeme azér csillogott nagyon.

Elkezdtünk járkálni a gyárba, de csokit azt nem láttunk, csak gépeket, hogy a Kisböske már megint görbülni kezdett, hogy nem is adnak nekünk itt csokit, de abbahagyta a görbülést, mer egyszer csak hirtelen egy ajtón jött be sok ember, akik egyet kisértek, mentek utána, mint valami pincsikutyák, és ekkor az Ibojnéni kivirútt, kivirágzott egészen, és jöttek felénk azok az emberek, az élükön egy kicsi, kövér bácsi ősz hajjal, és vigyorgott nagyon, amikor megálltak előttünk mind, és akkor az Ibojnéni is, meg a kicsi, kövér ember kisérői is mind kérdezték, hogy kiazabácsi, de senkise tutta, hogy kiazabácsi, mer nem ismertük.

Montuk is az Ibojnéninek meg mind a sok kisérőnek, hogy nem tudjuk, kiazabácsi, és akkor az Ibojnéni fölsikkantott, de azér még tartotta magát, és visszatereltek minket a buszba, ahol az Ibojnéni morcos lett, mer elrontottuk a napját meg az örömjét, és ahogyan beültünk a buszba, aszonta már egészen magas hangon, hogy majd én megmutatom nektek, kiazabácsi. Elővette a pénztárcáját, remegett a keze neki, ahogy vette elő a fényképet, amin a kiazabácsi volt, hogy körbeadja a buszon a gyerekeknek, hogy egy életre megjegyezzék, kiazabácsi, de a dadus csitittotta, hogy nem kéne eszt Iboj, haggyad má és hallgass.

Ahogyan az anyum szokja mondani az apunak, hogy ne a gyerek előtt. Így asztán az Ibojnéni nem is adta körbe a képét, hanem csak duzzogott, ahogyan a gyerekek is, mer nem kaptak csokit, és mondták az Ibojnéninek, hogy kiazabácsi, zengett a busz, hogy kiazabácsi, és az Ibojnéni már sírt, a Kisböske is bömbölt, a gyerekek meg orditottak, hogy mire visszaértünk az oviba, már semmi mást nem lehetett hallani, csak a sírást meg az ordittást, ahogyan sejtettem, hogy baj lesz, amikor az Ibojnéni megkérdeszte, hogy nahovamegyünk, úgyhogy, mikor kiszálltunk az ovinál, már akkora volt a zűrzavar, hogy gondoltam na, vára dömperemmegyek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum