A karmelitai csata

Hétfőn csata volt a Karmelitánál. Ennek során ellenzéki képviselők, tanárok és diákok szerették volna lebontani a kordont, hogy közelebb férkőzzenek Orbánhoz, és úgy általában az emberek elől elzárkózó rendszerhez. Néhányukat bilincsben vitték el, többségüket arcon fújták paprikasprével, s erről az egészről a rendőrség tegnap már ki is adta a maga közleményét, hogy jogszerű volt, amit csináltak, és csak az agresszív tüntetőket állították meg ekképp. Amúgy – és ezt nem árt előre hangsúlyozni – a rendőrség saját maga idézi elő, hogy az elkeseredett embereknek kordont kelljen bontani, mivel ők rakták oda a ketrecet, ráadásul jogszerűtlenül.

Bírósági ítélet van arról, és viszonylag friss, hogy „szükségtelen és aránytalan” az intézkedés, azaz, a kordonok felállítása, amelyek eredetileg azért kerültek oda, hogy az újságírókat távol tartsák a kedves vezetőtől és hűséges csapatától. Ez az ítélet április 13-án született, azaz, most hétfőn a kordonnak már ott sem szabadott volna lennie, így nem lett volna mit „megtámadni” a tüntetőknek. Más kérdés, hogy akkor a kedves vezető fenyegetve érezné magát, mert függöny mögé bújni sem lehet mindig, és a kevlár sem véd meg mindentől. Ez azonban momentán lényegtelen. Az a lényeges, hogy a rendőrség egy törvénytelen állapotot véd.

Ez azért már delikát. Innen nézve teljesen érdektelen, hogy agresszívek voltak-e a tüntetők, akik nem lettek volna azok, ha nem védik foggal-körömmel az ezek szerint jogtalanul odarakott rácsokat. De odarakták. Mindebből azonban kitetszik, hiába hoznak fel indokul bármit, építkezést, védett személy érkezését, a bíróság szerint ezek nem játszanak, így a Karmelitánál nem lett volna csata, ha betartják a bíróság ítéletét. De nem tartják be, ez is a NER lényegéhez tartozik. Rendszerszinten szarnak mindenféle bíróság ítéletére, legyen az magyar vagy európai, de, hogy ehhez most a rendőrség is asszisztál, az mindennél beszédesebb.  

Azt nem tudjuk, mi történt volna, illetve a felhorgadó keserűség milyen irányba vitte volna el a történéseket ketrec híján, olyan azonban nagy valószínűséggel nem fordult volna elő, mint 2006-ban a tévé székháznál, ahol fölszedték a kockaköveket és lángoltak az autók. Illetve, ezek a tüntetők nem akarták volna eltörni a rendőrök lábát és más egyéb cuki kurvaságok, de ezt soha nem tudjuk meg. Május 4-én azonban újra megpróbálják az elkeseredettek a kordonbontást, így azt kell látnunk, ez az aktus szimbólummá növi ki magát, és ennek megfelelően kell gondolkodni róla. Főleg azoknak, akik a NER ellenzékének mondják magukat.

A hatalom oldaláról morfondírozni ezen már nincs mit, voltaképp a hatalom a nyüves életét félti minden erővel, csak azt nem tudjuk, ez az erő meddig menne el, ha igazi forradalmi felhorgadással találná szemben magát. Ezt nem tudható, az azonban igen, hogy akik most a jogtalanul odarakott kordonokat bontják, voltaképp az életükért harcolnak. Nem a pedagógusok béréért, hanem immár a rendszer ellen, s aki ezt nem látja, az semmit sem ért, vagy nem akar érteni. A hatalom szemszögéből mindezek után már mondanunk nincs mit, az ellenzék oldaláról annál többet. Hogy ki árt az ügynek, és mennyire.

Megszólalt ugyanis az anyukával közös milliárdjai hűvöséből Ungár Péter, aki immár hajdani párttársa nyomdokaiba lép, s ilyképp schifferi magasságokat (mélységeket) ér el, amikor kijelenti, hogy az ilyen hétfői akciók ártanak a tanárok ügyének. Azt tartaná egyedül üdvözítőnek, ha decens ellenzékiként azt bizonyítaná be sajtóközleményekkel, amit mindenki amúgy is tud, hogy a pedagógusok béremelésére megvan a pénz. Ungár úgy tesz – ami a maga szemszögéből tán érthető -, mintha demokráciában élne, és érvényesek lennének az arra vonatkozó szabályok. De nem azok. Már régen nem, és nem is a pénzről van szó.

Hanem az életről. Arról, hogy elviselhető-e a NER adta keretek között. Ungárnak biztosan, mert mi sem kényelmesebb, mint kivenni az osztalékot a mamával közös cégből, és arról szónokolni, hogy be tudja bizonyítani azt, amit amúgy mindenki tud. S ha mindeközben ürücombot zabálva a’la Schopenhauer tart előadást életről és halálról, akkor arra mutatnánk rá, hogy a németben volt annyi erkölcsi érzék, hogy kijelentse, ehhez így nincs joga. Ungárnak sincs, mert teljesen mást akar, mint a kordont bontók, akiket úgy ítél el, mintha Orbán maga volna, illetve a NER, akik folyamatosan a képünkbe hazudnak.

Jobb lett volna, ha Ungár nem szólal meg, akkor lett volna esély arra, nem leplezi le magát, hogy semmit nem ért, vagy nem akar érteni, de ez az ő nyomora. Itt marad nekünk azonban a jogtalanul ott álló kordon, s az, hogy mint szimbólum – mert annyi csupán – mi kezdhető vele. Bontani kell. S nem csak azért, hogy ne legyen ott, aminek nem szabadna ott lennie, hanem, mert más tiltakozási mód ebben a kietlen sivatagban nem nagyon maradt. Az országgyűlés színház, a szavak haszontalanok, itt áll előttünk monolit tömbként a lebonthatatlannak tűnő NER, s aki azt mondja, még ennyit sem szabad, az nem ellenzéki. Az áruló.