A karmelitai csata

Hétfőn csata volt a Karmelitánál. Ennek során ellenzéki képviselők, tanárok és diákok szerették volna lebontani a kordont, hogy közelebb férkőzzenek Orbánhoz, és úgy általában az emberek elől elzárkózó rendszerhez. Néhányukat bilincsben vitték el, többségüket arcon fújták paprikasprével, s erről az egészről a rendőrség tegnap már ki is adta a maga közleményét, hogy jogszerű volt, amit csináltak, és csak az agresszív tüntetőket állították meg ekképp. Amúgy – és ezt nem árt előre hangsúlyozni – a rendőrség saját maga idézi elő, hogy az elkeseredett embereknek kordont kelljen bontani, mivel ők rakták oda a ketrecet, ráadásul jogszerűtlenül.

Bírósági ítélet van arról, és viszonylag friss, hogy „szükségtelen és aránytalan” az intézkedés, azaz, a kordonok felállítása, amelyek eredetileg azért kerültek oda, hogy az újságírókat távol tartsák a kedves vezetőtől és hűséges csapatától. Ez az ítélet április 13-án született, azaz, most hétfőn a kordonnak már ott sem szabadott volna lennie, így nem lett volna mit „megtámadni” a tüntetőknek. Más kérdés, hogy akkor a kedves vezető fenyegetve érezné magát, mert függöny mögé bújni sem lehet mindig, és a kevlár sem véd meg mindentől. Ez azonban momentán lényegtelen. Az a lényeges, hogy a rendőrség egy törvénytelen állapotot véd.

Ez azért már delikát. Innen nézve teljesen érdektelen, hogy agresszívek voltak-e a tüntetők, akik nem lettek volna azok, ha nem védik foggal-körömmel az ezek szerint jogtalanul odarakott rácsokat. De odarakták. Mindebből azonban kitetszik, hiába hoznak fel indokul bármit, építkezést, védett személy érkezését, a bíróság szerint ezek nem játszanak, így a Karmelitánál nem lett volna csata, ha betartják a bíróság ítéletét. De nem tartják be, ez is a NER lényegéhez tartozik. Rendszerszinten szarnak mindenféle bíróság ítéletére, legyen az magyar vagy európai, de, hogy ehhez most a rendőrség is asszisztál, az mindennél beszédesebb.  

Azt nem tudjuk, mi történt volna, illetve a felhorgadó keserűség milyen irányba vitte volna el a történéseket ketrec híján, olyan azonban nagy valószínűséggel nem fordult volna elő, mint 2006-ban a tévé székháznál, ahol fölszedték a kockaköveket és lángoltak az autók. Illetve, ezek a tüntetők nem akarták volna eltörni a rendőrök lábát és más egyéb cuki kurvaságok, de ezt soha nem tudjuk meg. Május 4-én azonban újra megpróbálják az elkeseredettek a kordonbontást, így azt kell látnunk, ez az aktus szimbólummá növi ki magát, és ennek megfelelően kell gondolkodni róla. Főleg azoknak, akik a NER ellenzékének mondják magukat.

A hatalom oldaláról morfondírozni ezen már nincs mit, voltaképp a hatalom a nyüves életét félti minden erővel, csak azt nem tudjuk, ez az erő meddig menne el, ha igazi forradalmi felhorgadással találná szemben magát. Ezt nem tudható, az azonban igen, hogy akik most a jogtalanul odarakott kordonokat bontják, voltaképp az életükért harcolnak. Nem a pedagógusok béréért, hanem immár a rendszer ellen, s aki ezt nem látja, az semmit sem ért, vagy nem akar érteni. A hatalom szemszögéből mindezek után már mondanunk nincs mit, az ellenzék oldaláról annál többet. Hogy ki árt az ügynek, és mennyire.

Megszólalt ugyanis az anyukával közös milliárdjai hűvöséből Ungár Péter, aki immár hajdani párttársa nyomdokaiba lép, s ilyképp schifferi magasságokat (mélységeket) ér el, amikor kijelenti, hogy az ilyen hétfői akciók ártanak a tanárok ügyének. Azt tartaná egyedül üdvözítőnek, ha decens ellenzékiként azt bizonyítaná be sajtóközleményekkel, amit mindenki amúgy is tud, hogy a pedagógusok béremelésére megvan a pénz. Ungár úgy tesz – ami a maga szemszögéből tán érthető -, mintha demokráciában élne, és érvényesek lennének az arra vonatkozó szabályok. De nem azok. Már régen nem, és nem is a pénzről van szó.

Hanem az életről. Arról, hogy elviselhető-e a NER adta keretek között. Ungárnak biztosan, mert mi sem kényelmesebb, mint kivenni az osztalékot a mamával közös cégből, és arról szónokolni, hogy be tudja bizonyítani azt, amit amúgy mindenki tud. S ha mindeközben ürücombot zabálva a’la Schopenhauer tart előadást életről és halálról, akkor arra mutatnánk rá, hogy a németben volt annyi erkölcsi érzék, hogy kijelentse, ehhez így nincs joga. Ungárnak sincs, mert teljesen mást akar, mint a kordont bontók, akiket úgy ítél el, mintha Orbán maga volna, illetve a NER, akik folyamatosan a képünkbe hazudnak.

Jobb lett volna, ha Ungár nem szólal meg, akkor lett volna esély arra, nem leplezi le magát, hogy semmit nem ért, vagy nem akar érteni, de ez az ő nyomora. Itt marad nekünk azonban a jogtalanul ott álló kordon, s az, hogy mint szimbólum – mert annyi csupán – mi kezdhető vele. Bontani kell. S nem csak azért, hogy ne legyen ott, aminek nem szabadna ott lennie, hanem, mert más tiltakozási mód ebben a kietlen sivatagban nem nagyon maradt. Az országgyűlés színház, a szavak haszontalanok, itt áll előttünk monolit tömbként a lebonthatatlannak tűnő NER, s aki azt mondja, még ennyit sem szabad, az nem ellenzéki. Az áruló.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “A karmelitai csata
  1. Molnár Péter szerint:

    „Ennek során ellenzéki képviselők, tanárok és diákok szerették volna lebontani a kordont, hogy közelebb férkőzzenek Orbánhoz, és úgy általában az emberek elől elzárkózó rendszerhez.”

    Igen. Így is elő lehet adni azt hogy egy 80 fős fizetett PR csapat szándékosan összebalhézott a rendőrséggel azért hogy a szintén külföldről fizetett moslékos oldalak mint a 444.hu-nak legyen valami képi és audio vizuális anyaga ami alapján elő lehet adni a nagy propaganda dumát hogy mind a 10 millió magyar küzd a diktatúra és az elnyomás ellen.

    Jóllehet én nem pont ezeket a szavakat használtam volna tisztelt „író”.

    • cyr45 szerint:

      Te pl. egészen biztos, hogy megtaláltad a „számításodat” a NER keretén belül…

      Az a (jelenleg kb. 2,5 millió) magyar állampolgár pedig, (kisnyugdíjasok, közmunkások, munkanélküliek, stb.) akik annyi jövedelemmel (vagy sem!) rendelkeznek, amely szégyellni való ma az EU-ban, számodra bizonyára nem számítanak…:-((

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum