Szili K. meglelt otthona

Szili K., aki nemrégiben a KDNP-be igazolt, ahol őt maga Semjén Zs. fogadta kitörő örömmel és harsonaszóval, hol máshol, mint a Hír Tv-ben magyarázta meg a bizonyítványát, ahol szintén fanfárok fogadták. Ha pedig a nyájas olvasó, most azzal róná meg e sorok jegyzőjét, hogy ugyan már, Kázmér, ki a jó francot érdekel ez a fehérszemély, akkor neki azt volnék kénytelen válaszul közölni, hogy engemet sem egyáltalán a személyes sorsa. Hanem a belőle levonható általános inkább, ahogyan a Szili által előadottakban benne van az összes Tóth Gabi, Nagy Feró és mindenki, aki a jobb élet reményében hirtelen felfedezi magában az Istent, akit addig hírből sem hallott, illetve a nem is létező nemzeti és más efféle értékeket.

Ilyképp, amikor Szilivel foglalkozunk, akkor mind az összessel foglalkozunk, és továbbá intő tükröt tartunk megzilált társadalmunk azon tagjai elé, akikben még nyomokban felfedezhető az öntudat, az erkölcsi és észbéli tartás, hogy ilyen ne legyél, ha nem akarod magad későbben arcul köpni. Azaz, elrettentésül morfondírozunk ezen a Szilin, fölfedezve és megmutatva benne az áruló archetípusát, pedig nem is tudjuk bebizonyítani, hogy mint mások sejtetni engedik, ő szivárogtatta volna ki az őszödi beszédet, az országra ekképp rászabadítva a máig rajta tapodó gonoszt. Viszont ma nem is ezt vizsgáljuk, hanem azt, ahogyan magyarázza a bizonyítványát, s az is mindent elmond, ha úgy érzi, magyaráznia kell.

Szili K. sértett ember, és kétszer sértődött meg. Elsőként, amikor nem lett belőle köztársasági elnök, másodjára pedig, amikor nem válhatott pécsi polgármesterré. Amikor ezeket a „csapásokat” elszenvedte, még volt benne valamiféle tartás, ami e súlyok alatt darabjaira hullott, és úgy rakosgatta össze magát, hogy átállt a győzteshez, mert kellett a pénz kalácsra. Hosszú évekig ette az árulók kenyerét (kalácsát) csöndben, és majd’ egy évtized kellett neki a megvilágosodáshoz, hogy el is tudja magyarázni a fordulatot. De még annyi gerinc sincs benne, mint Nagy Feróban, aki büszkén vallotta be, ö tudja, melyik valagat kell nyalni ahhoz, hogy jól éljen. Szili ezzel szemben magyarázkodik, és a keresztény hazugsággal véli igazolni magát.

Akárha Tóth Gabi, csak ő nem énekel.  Pedig milyen szép is volna e kettőtől egy műpátoszos duett talpig matyóhímzésben, s ha most olybá tűnnék, hogy Szilt valamiféle mocsárba rántjuk ezzel, akkor arra mutatunk rá sokkal inkább, hogy saját magát süllyeszti el a Tóth Gabi fémjelezte behódoló ganyéba. „Hazatalált”, amikor a KDNP-be igazolt, mondja Szili, ami számos kérdést felvet, hogy miért nem tette ezt korábban, miért kellett neki a homelesek kietlen pusztaságában tengődnie évtizedekig, és hol volt benne az Isten, amit nem talált meg akkor, amikor volt pártja őt nem tudta köztársasági elnökké emelni. Ezek a hirtelen föllelt megvilágosodások mindig bűzlenek, főleg úgy, amit Szili indoklásul előad.

Mennyi minden változott harminc év alatt – mondja csodálkozva Szili – kiegészítve azzal, hogy ő viszont semmit, ilyképp a mozgalmas égen állócsillaggá avatva önnön magát, és kijelentve, hogy az a „baloldal”, amit ő odahagyott a kényelemes életért, „nemzetietlen”, de nem mondja el, ez mit takar. Hogy akkor is nemzetietlen volt-e, amikor ő még oszlopos tagja volt, vagy most vált azzá, amikor Orbán ráfogta. De azt sem tudjuk, mi a nemzeti, a hőbörgés vagy a trafik, egy a lényeg csak ebben, hogy az állócsillag Szili úgy áll előttünk előadásában örök idők óta, mint a nemzeti keresztény magyarok ősanyja, és akkor tényleg passzol hozzá a matyóhímzés meg a misedalok, és ezen a ponton látjuk, ezt nem igazán kellene.

Azt jelesül, hogy ő vitte a keresztet a baloldalon, ő kapta a legtöbb pofont ott, és ez a hálátlan baloldal „kivetette” őt. Pedig úgy látszik, hiába próbálja magát szenvedő Krisztusként a palettára tenni, mégis csak Júdás volna, ha ezzel az egy tisztán látó apostolt meg nem sértjük. Kitetszik mindebből, Szili nem igazán tudja, mit beszél, dobálózik a neres panelekkel, holott sokkal jobban tenné, ha csendben enné az árulók kenyerét. És az is látszik, hogy Szili tényleg a behódoló és talpnyaló magyar archetípusa, akinek nincsenek elvei, csak azt szeretné mutatni, illetve egy van csupán: élni, és lehetőleg minél jobban. Csak, mint már utaltam rá, még azt sem vallja be, amit Nagy Feró igen, hogy e célból nyalja a kijelölt valagat. Szili nála is rosszabb tehát, és azért ez már egy szint.