Egy óvodás naplója 37. – Lyézuskeresztye

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap gyerekek, na mit, és nézett a szemeivel, amik csak úgy röhögtek a boldogságtól, úgy csillogtak neki. Nézett rá a Kisböske is, a Pityu is, hogy na, micsinálunk, mire kibökte, hogy eljáccuk a golgátát vagy golbatát, nem lehetett érteni, és nem is értették a gyerekek. Én se. Otthon meg is kérdeztem az anyutól, hogy mi az a golbata vagy golgáta, amit játszani fogunk holnap az oviba, de az anyu se hallott ilyenről, meg az apu se. Az apu most már mindig olyan furcsán néz, amikor mondom neki, hogy az Ibojnéni mit akar csinálni velünk, és gyakran káromkodni is szok.

Az anyu csak azt kérdezte, hogy kell-e ünneplősbe menni ehhez a golbatához, de az Ibojnéni ilyet nem mondott, úgyhogy meg is nyugodott, hogy akkor baj nem lehet, legalábbis olyan nagy. Hideg volt reggel, ahogyan mentünk az oviba, fújt a szél nagyon, meg mintha kicsit szállingózott volna a hó is, hogy gondótam, de jó, ha sok esne, akkor lehetne hóembert építeni répa orrával meg fazékkal a fején, de azért jó volt, hogy megérkeztünk az oviba, mer kezdtem már fázni egy kicsit nagyon. Vigyázz magadra kisfiam, monta az anyu, ahogy bebocsátott az oviba, és tényleg olyan volt a szeme, mint amikor félteni szok, tehát mindig.

Biztos ez a golbata vert szöget a fejébe, hogy mi lesz ez már megint, mert tutta, hogy az Ibojnéni tud kitalálni fura dolgokat, de tényleg. Meleg kakaót adott a dadus reggelire, hogy ne fázzunk, aszt mondta, de nem tuttuk ekkor még, hogy mért kellene fázni, amikor egész jó meleg volt az oviba, de a Kisböske boldog volt a kakaójával, és a Pityu se rosszalkodott, hogy tuttam, ennek jó vége máma se lesz, mert mindig ilyen csöndben kezdődnek a dolgok, amik furán végződnek. Tehát kezdtem egészen kiváncsi lenni most már, hogy mi is az a golgáta vagy golbata, amit jáccani fogunk. Mert most is olyan röhögős volt az Ibojnéni szeme, mint mindig, amikor a végén meg sír, a gyerekek pedig visittanak.

Amikor megittuk a kakaót, az Ibojnéni aszonta, hogy na, őtözzetek gyerekek hamarhamar, de nem nagyon akarózott kimenni a hidegbe, amikor alig jöttünk be. Fújt a szél most is nagyon, de a hó nem esett, hogy hóembert lehetett volna épitteni, de azért mentünk az udvarra ki, hogy na most mi lesz az a golbata, és erre ott volt az ajtó mellett egy óriási fakereszt, nagyobb mint az Ibojnéni. Oda volt állítva, mintha valami templomba lennénk, és akkor aszonta az Ibojnéni, hogy na, gyerekek, az a lyézuskeresztye, és az lesz a golbata, hogy ecipejjük az udvar végébe közössen, mer egyedül senkise bírná, az Ibojnéni se, hát még a Kisböske, akit ki is lapittana, amilyen girhes kis kicsike, de a Pityu se bírná, az is bizonyos.

Sorbaátunk, hogy vigyük akkor a fakeresztet az udvar végibe. Fogta az Ibojnéni, hogy fölrakja a vállunkra aszt a keresztet, de nem bírta el, hívta a dadust, hogy segiccsen, aki morgott a foga között, hogy a végén még meg is feszitti a gyerekeket a barma. Nem tuttam, hogy feszitt meg minket a barma, hogy ki az, csak azt láttam, hogy ketten is alig bírták aszt a nagy keresztet a gyerekek vállára rakni föl, hogy asztán a végén sikerült, de a gyerekek a sor elején összerogytak a kereszt alatt, hogy az Ibojnéni örült nagyon, hogy a lyézus elösször esik el a kereszttel, de a gyerekek azok ne nem örültek egyáltalán, mert hideg is volt, a szél is fújt, és a földön se volt olyan jó nekik, mint az elképzelhető, tehát kezdődött a baj megint.

Elösször nem is az elesett gyerekek, hanem a Kisböske állt neki visittani szokás szerint, mert már a kakaót is elfeledte, asztán a gyerekeknek a földön görbült le a szája legalább annyira, mint amennyire az Ibojnénié meg fölefelé kunkorodott, a dadus meg monta, hogy megazisten, feküdt a földön a nagy kereszt, és ahogy a Kisböske visitott, hogy ő nem akarja cipelni aszt a keresztet nekilátott mindenki is, ahogyan rohangálni is szokás szerint. Már az Ibojnéni se volt boldog annyira, fújt a szél, fázott a gyereksereg, meg ordított, a dadus monta meginhogy megazisten, és kézen fogta a Kisböskét, hogy gyere, pici lány, csak a Pityu vigyorgott ahogy mindig is, én meg gondótam, hogy jó, na, vára dömperemmegyek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
5 hozzászólás “Egy óvodás naplója 37. – Lyézuskeresztye
  1. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Először jót molyogtam, megint milyen jót kitaláltál, aztán olvastam a makói iskolásokat. Erre már tényleg nem lehet mit mondani. Habár gondolom komolyan gondolták, mert viccnek kicsit durva lenne..🙃

  2. hj szerint:

    És vajon mit szóltak mindehhez az érintett drága jó, talpig keresztény szülők? Örültek, hogy legalább töviskoszorút nem kellett viselni a gyerekeiknek? Vagy hogy ez még mindig jobb, mintha a liberálisok kötelezően átműtenék őket?

  3. polyvitaplex szerint:

    Nagyon helyes, hadd tudják meg azok a büdös kölykök, hogy mennyit szenvedett értük szegény Jézuska! És legalább mozogtak a gyerekek a jó levegőn, jobban esik a délutáni alvás.
    Gondolom, ennek az Ibojnéninek sincs veszélyben a státusza, nem úgy, mint a kevésbé keresztény pedagógusok ezreinek.

  4. miki1950 szerint:

    Nagy a setétség minálunk. Majdnem mint a Fülöp – szigeteken.
    Előbb utolérjük őket mint az osztrákokat.

  5. Yeti szerint:

    Tényleg, arrafelé felszegeztetik magukat a keresztre minden évben meglehetősen sokan!
    Férfiak és nők is, van aki már tizensokadszorra is megtette.
    Erősen javítaná a hitemet, ha az itteni hölgyekurak végre egyszer láthatóak lennének felszegezve!
    Attól tartok, hamarabb lesznek az iskolások, óvodások erre szánva – a keresztet már cipeltetik velük.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum