Közöd?

Alapélményünk – a hozzánk való viszony – s egyben leszaratásunk története is a Bicskéig való meghosszabbítása akármely dolgoknak. Orbán Viktor, mint hős, a demokráciával, annak működésével és a nép – esetünkben morfológiailag a plebs, vagy a helóták – semmibe vételével. Mi – fentebb jelzett organizmusok, akik örvendezhetünk a luknak a seggünkön, de azon kívül alig is valaminek – nem vagyunk méltók arra, hogy a NER (ezen belül Orbán) a hajlékunkba jöjjön, és meggyógyuljon a mi lelkünk. (Ez utóbbi mondatot a misejárók kedvéért srejboltam ide, bár tudom, hogy nagyon kevesen vannak. Ámde mégis.)

Mindegy. De ők is és mi is – hitetlenek vagy más istenekben hívők – jól emlékezhetünk a tételmondatra, miszerint: „Ha támadják a kisvasutat, meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor Lovasberényig. Ez nem krakélerség, hölgyeim és uraim, hanem életfelfogás, sőt, talán életösztön.” – Ezt jelentette ki a kedves vezető annak idején, mint valami filozopter, de bandavezér inkább, és mindenki elfelejtette közölni vele ekkor, hogy fáradjon a sarokba, és ott kisvasutazzon tovább a kantáros nadrágjában. Ez okozta aztán, hogy teljesen elszemtelenedett, ebből fakadóan pedig a képünkbe szarik.

Itt tartunk most. És napra nap kapjuk az újabb bizonyságot efelől, megerősítve bennünk azt a sanda gyanút, hogy az ország, amelyben élnünk adatik, félig diktatúra vagy már egészen az. De mindenképpen olyan, amelyben annak élcsapata, a Fidesz magának kedvező törvényeket hoz, de most már azokat sem tartja be egyáltalán. Mert például mi történne velünk, porbafingókkal, ha autónkkal tilos helyen parkolnánk le, hogy beszaladjunk egy boltba mondjuk kifliért. Ott teremne mindjárt a zsandár, és úgy büntetne szarrá, hogy ketté állna tőle a fülünk. No most, ezért – de nem csak ezért – nem parkolunk a tilosban.

Vagy csak nagyon ritkán, mert a büntetés fenyegetése mellett működik bennünk valami elemi ösztön, hogy bizonyos dolgokat nem teszünk meg, mert az másoknak, a közösségnek vagy rajtunk kívül álló egyénnek kárt okoz. Nem gyilkoljuk le felebarátunkat, mert csorbát szenvedne az élete, és az ilyen megfontolásból születnek az erkölcsök Isten nélkül, de ez messzire vezetne. Momentán csak annyi van, hogy például Polt főügyész megtette ezt a boltba szaladást tilosban parkolva, s amikor megkérdezték tőle, ezt akkor mégis hogy, akkor az volt a felelet, hogy megkülönböztető jelzést használó járművel azt csinál az utakon, amit csak akar.

A TEK, aki válaszolt Polt nevében, mint az őt kísérő osztag, éppen csak azt nem mondta, ha nem tetszik, hogy Polt tilosban parkolt, akkor elkísérik őt Bicskéig vagy Lovasberényig tilosban parkolni, „mert ez életfelfogás, sőt, talán életösztön”. Erre a nótára történt kegyelmes urunk minapi firenzei szerelmetes andalgása is. E kapcsán is felmerült, hogy nem épp szabályszerű a nem is kormánygépet a Kairó-Budapest viszonylatban – ami hivatalos kiküldetésnek volt hazudva – Toszkána felé eltéríteni, sőt, ott le is szállni. De erre is megszületett a pofád befogod válasz, amivel egyszerűen nem lehet egyenes kasza híján mit kezdeni.

Új fogalmat tanultunk a hivatalos indoklásban a firenzei kitérőről, amely az, hogy a nem is kormánygép azért kóválygott el Firenze felé, mert „technikai landolást” kellett végrehajtania. Ez elég ködös idea és magyarázat, de hozzáértők szerint egy gép akkor landol „technikailag”, ha nem eleve tervezett a leszállása. Viszont – emelte fel ujját intőn a szakértő – ilyen esetekben az utas nem száll ki a gépből, hanem a seggén maradva, fülét-farkát behúzva várja az információt a repülést veszélyeztető dolgok elmúltáról. Azaz, ez a kis kitérő ugyanaz nagyban, mint Polt parkolása kicsiben, hogy azt csinálok, amit csak akarok.

Viszont a törvényen kívül és felül állás soha nem tesz jót egy országnak, annak leszart népének, hacsak nem Magyarország az a hely, esetünkben Neria, amelynek lakói mannaként nyalogatják az arcukra ürített fekáliát. Valahol itt a magyarázat arra, miért tartunk ott, ahol. Itt kérdezni sem nagyon lehet, illetve ha mégis remegve, akkor az a válasz: közöd? És a porbafingó mindezek után eloldalog, azt dadogva, bocs, főnök, elnézést, hogy élek. El lehet dönteni, jó-e így, de a válasz is készen van több mint évtizede, ami az: perszehogy. Ilyen országban annyira öröm a létezés, hogy máshol elképzelhetetlen. Már álomképek sincsenek bennünk.